A magyar táncművészeti és táncszínházi élet online magazinja.

A részecskefizika jelen állása szerint minden elemi részecske vagy bozon vagy fermion , s azonos részecskék esetében a kettő teljesen eltérő szimmetriájú kvantumállapotban éldegél. Ne menjünk a mélyére, de még tudjunk róla, hogy bozonok és fermionok összekapcsolódásának egyik lehetséges szimmetriája a szuperszimmetria. A legegyszerűbb szuperszimmetrikus - és történetesen számunkra is érdekes - elméletben minden bozonhoz tartozik egy fermion szuperpartner, és fordítva. A természetben megfigyelt fermionok bozonpartnerét a fermion neve elé tett 's' betűvel képezzük. Például - és persze történetesen - a leptonok, vagyis az olyan elemi részecskék közül , amelyek nem vesznek részt erős kölcsönhatásban , és nem is közvetítenek kölcsönhatást , szóval az ilyen nyegle leptonok közül a tau részecske párja a stau. Bravó, össze lehet ezt bogarászni! De miért kínzom kutatási eredményeimmel a tánc iránt érdeklődőket? Mert Anouk van Dijk sem restellte a tau lepton slepton párjával felcímkézni a holland-flamand LOW fesztivál keretében bemutatott koreográfiáját.

A holland koreográfus asszony Stau című produkciójában a párba rendeződő elemi részecskéket emberi világra, nézőkre és táncosokra váltja. Van Dijk először is, mint az est játékmestere bemutatja egymásnak az est résztvevőit: nézőknek a játszókat. Közönségként négyzet alakban felállított széksorokban kapunk helyet, s a négyzetbe lép be a piros és a fehér pólós lány (Nina Wollny és Birgit Kunzl). Szorosan állnak egymással szemben, s a testük visszafogott rezdítéseiből indulva töltik ki a rendelkezésükre álló, szűk terepet egyre lendületesebb és szélesebb mozdulatokkal. Improvizatív benyomást keltő mozgássoruk piszkálja a békés nézői szemlélődést is. Nyitányként a piroska átbújik, átcsúsztatja magát az egyik néző széke alatt, miközben keresi a szemkontaktust a széken ülővel, s ugyanez több ízben ismétlődik és variálódik, hol az egyik, hol a másik lány csusszan ki vagy be valaki alatt. Tánc közben pedig olyan közel kerülnek hozzánk, hogy lehet követni az izzadságfoltok terebélyesedését, hallani a zihálást, amire zsongásszerű zörejzenét terít egy fenti erősítő. A mozdulatok egyre bátrabban kerülnek közelebb hozzánk. Elénk dőlnek és rogynak a táncosok, s a földről úgy mozdítják tovább magukat, hogy a térdünkre teszik a talpukat, vagyis a mi testünk segítségét veszik igénybe a saját mozdulatukhoz. Egy másik résznél sorban egymás után hajolnak a nézők elé. Először csak széttárt ujjaik mögül néznek az arcokba, de ez fokozódik, egyre gyorsabb és vadabb hajlongásba vált, végül az utolsó nézőket szinte már csapdossák, persze nem durván, de mégiscsak inzultálva. Mikor a dinamika elcsitul, a zsongító hangok közt felerősödik egy felhúzható gyerekjáték egyszerű dallama, amire a korábbi szertelenséghez képest kötöttebben mozdulnak, marionettszerű jelzésekkel. A fehér lány eltűnik, a piros egyedül marad, a földre kerül, majd a fehér lány visszatér, de már meztelenül. Ez a kép a korábbiakhoz képest szintén más, súllyal, szinte tablóként hat, ahogy az alak köré halványuló fények kirajzolnak egy barokkosan omlatag és izmos, rembrandti nőideált. Ezzel véget ér nemcsak az első rész, hanem annak feszegetése is, hogy a puszta test meddig juthat a néző borzolásában. Van Dijk szedegetni kezdi a székeket, a publikum kénytelen felállni. A székek által kijelölt "színpad" eltűnik, mi pedig az addigi zárt térből átkerülünk egy nyitottba, a Millenáris Teátrum színházi hangárjába. Az addigi két lányhoz csatlakozik egy harmadik (Angela Müller), valamint egy fiú (Phillip Fricke) is. Az előadás innentől kezdve teljesen magába szippantja a publikumot: a nézők is "helyzetbe" kerülnek, mert a táncosok véletlenszerűen kipécéznek, és magukkal ragadnak valakit, körbetáncolják, körbefonják, nem engedik szabadulni. Vagy átszaladnak az összeverődő nézői hordán, határozottan elterelnek az útból, és a különböző, világítással kiemelt helyszíneken zajló mozzanatokra irányítják a figyelmet. Kettősöket látunk a fénykörökben, vagy kidolgozott kompozícióban a falnak illetve fénynek rohanó alakokat, ismét feltűnik a meztelen lány, ezúttal egy emelvényen és így tovább, az impressziókból váratlanul villantva fel egy-egy esztétikusabb mozzanatot. A látszatra rendszertelenül zajló történések közt szabadon lehet sétálni és bámészkodni. A táncosok is sétálgatnak a nézők között, mikor éppen nem ők vannak akcióban. Amikor pedig sorra kerülnek, hirtelen, az orrunk előtt bontakozik ki egy-egy rövid etűd.

Ki a bozon és ki fermion, az előadásból nem derül ki, a természettudományos eredmények csupán ürügyül szolgálnak az eltérő szimmetriák kapcsolódási és kölcsönhatási viszonyainak taglalásához. Nem is annyira az ember-ember közötti kapcsolat, inkább a néző és előadó, a művészet és befogadója közti együttműködés és kommunikáció kerül fókuszba. Voltaképpen matematikai pontossággal kijelölt folyamaton haladunk végig nézőként, s lépésről lépésre vagyunk kénytelenek felszámolni hagyományosan passzív befogadói attitűdünket: eltűnik biztonságot nyújtó nézőterünk, mi magunk is kvázi szereplők leszünk, részei a néznivalónak. Világos, bár korántsem új a szándék, csak éppen hitelességét mindig megkérdőjelezi, hogy a néző csupán gyámoltalanul elviselője annak, hogy körbevegyék, megfogják, vagy kivezessék a termet lezáró falat lökdösni, de nem szabad elhatározásából perdül táncra. Az előadás virtuóz mód kínálja fel a szuperszimmetria lehetőségét a léha kölcsönhatásban tengődő részecskéknek, sóvárog a párbeszédre és megértésre, de a kapcsolat mégsem lesz bensőséges és egyenértékű, a kívülállás megmarad. Végül az ember kíváncsian sétálgat az interakciók közt (vagy meglóg, hiszen szabad a mozgás), és úgy érzi, mintha egy laboratóriumban vezetnék körbe, ahol ő tisztelettel vegyes érdeklődéssel szemléli ugyan a kísérleti tégelyek tartalmát, ám kissé unatkozik.

Szerző: Sz. Deme László

Fotó:Anouk van Dijk, Robert van Heumen