A magyar táncművészeti és táncszínházi élet online magazinja.

A Festspielhaus kiváló programkínálata a közeli Bécsből is tömegeket vonz – hiszen számos világsztár vendége ide és nem a fővárosba érkezik, ha Ausztriába jön. Az alig Veszprémnyi lakosságú városka forgalma csak a táncművészet tekintetében is lélegzetelállító. Elég csak arra gondolnunk, hogy a jelen táncművészének talán legragyogóbb előadó-csillaga, Sylvie Guillem három év alatt kétszer lépett fel itt. Budapestre pedig soha nem jutott el, pedig a sors hagyott volna rá időt, eleget: közel négy évtizedes, pompás pályája nemzetközi búcsúturnéján járt St. Pöltenben ismét. Pályáját lezáró fellépésére idén május 26. és 31. között kerül sor anyaszínházában, a londoni Sadler’s Wellsben. A búcsúest torokszorítóan kifejező címe: Life in Progress. Programjában az elmúlt időkben vele szorosan együttműködő koreográfusok műveiben lép fel majd a táncosnő. Akram Khantól és Russell Maliphanttól vadonatúj darabokat, Mats Ektől és William Forsythe-tól korábban született koreográfiákat táncol. Guillem lenyűgöző tehetségéhez az elemi kíváncsiság hajtotta keresés, a folyamatos haladás, fejlődés ösztönös és okos akarása társul. Londonig még két és fél hónap van hátra – addig hagyjuk a múlt idő jelét.
Szerettem az elmúlt harminckilenc év minden pillanatát és szeretem most is. Miért fejezem mégis be? Nagyon egyszerű: akkor akarom abbahagyni, amikor még boldoggá tesz az, amit büszkeséggel és szenvedéllyel csinálok. Van egy barátom, egy „alvó ügynök”, akinek kiadtam magamra a „kilövési engedélyt” arra az esetre, ha tovább folytatnám, mint tudnám: nem akarom őt megfosztani ettől a feladattól. – nyilatkozta Guillem a brit sajtóban.

guillemstpolten

St. Pöltenben William Forsythe, Guillem negyedszázada állandó alkotó- és varázslótársa, a mai európai táncművészet talán legnagyobb hatású alkotója három műve került színre a búcsúturné két estjén, azaz – bár a promóció nem ezt hangsúlyozta – egy pompás Forsythe-estet láthatott a publikum. A három produkcióból kettőt a nagyszerű Lyoni Balett (Ballet de l’Opéra de Lyon) együttese táncolt, mintegy keretbe foglalva a Guillem és partnere, a választékos Massimo Murru táncolta Forsythe-kettőst, a Rearray-t.
Az estet Forsythe Workwithinwork című, huszonegy táncosra komponált alkotása nyitotta. Az 1998 őszén bemutatott táncmű Frankfurtban keletkezett, – a program harmadik darabjaként színre vitt One Flat Thing, reproduced című, 2000-es darabhoz hasonlóan – Forsythe balettigazgatói korszakának utolsó harmadában. A Frankfurti Balettet kereken két évtizedig (1984-2004) vezető Forsythe a világ egyik vezető tánctársulatát építette fel a német metropoliszban, munkáját pedig különös ízléstelenséggel „honorálta” a város vezetése: 2004-ben megszűntette az együttest. Nem csekély elégtétel – ha itt lehetséges egyáltalán ilyesmiről beszélni – hogy az eleven klasszikus Forsythe számtalan, Frankfurtban született munkája élte túl e hentesmunkát, sőt, mára, méltó helyét elnyerve, a kor, kora kiemelkedő alkotásaként él tovább, rangos társulatok repertoárján.
A Workwithinwork (mely a One Flat Thinggel együtt, 2014-ben került a lyoniak repertoárjába) szikár, a végletekig letisztult, mégis erősen sejtelmes, misztikus munka. Forsythe, aki szinte koreográfusi munkássága első pillanataitól (1976-1977) maga tervezi alkotásai színpadképét és fényeit – ez alól maroknyi csupán a kivétel, kivált ritkaság az 1990-es évek elejétől kezdődően –, itt egyetlen, hat ajtónyílással megtört, szürke falat emel be alkotása terébe. A szürkével, a félhomállyal rendkívül izgalmas játékot játszik az alkotó: élénk színű, de igen egyszerű öltözetet viselő táncosai puha, egyszerre fenyegető és bársonyos közeg foglalatában játszanak. A Workwithinwork alakjai az oldaltakarásokból és a párokba rendezett, ha ajtónyíláson keresztül közlekednek ki-be a felkavart, minden köbcentiméterében bemozgott, felkavart térbe. Olykor szinte bűvésztrükki bravúrral válnak köddé, szakadnak ki a létből, vagy teremnek benne. Mintha a lét színpadát, magát látnánk („Talán eltűnök hirtelen/ akár az erdőben a vadnyom.”), a párhuzamos történések erdejében egy pillanatra elkapjuk tekintetünk fókuszát, s ha visszatérünk, már nem áll ott senki, aki az előbb még ott volt. A szín sisteregve kavarog, az olasz komponista, Luciano Berio zaklató, olykor fenyegető szépségű zeneművére épült, feszes és pontos, minden hangot megragadó és megmozdító koreográfia pontossága rendkívüli, nyugtalanító párban áll a rejtelmes atmoszférával. Gyakran érezzük úgy, mintha az ajtókkal áttört fal előtt látható cselekmények egy nagy, láthatatlan egésznek csak részei lennének, s a kulcsjelenetek egy része a láthatatlan térségben, a sötét átjárók, a fal mögött történne. Az eleven hangjegyekként-hangszerekként mozgó testek gyönyörű játékát rövid csendek és sötétek tagolják, fokozva a kiszámíthatatlanságot. Helyzetek keletkeznek, melyek mintha konkrét (élet)momentumot, viszonyrendszert ábrázolnának, hogy aztán pillanatok alatt, csalókán elpukkanjanak, mint a szappanbuborék – így (is) játszik Forsythe érzékeinkkel, kényszeresen kiegészítő érzékelésünkkel. Lírai és nyugtalanító pillanatokat látunk, groteszkül kifacsarodó mozdulatokat és gravitációra fittyet hányó légies eleganciát, morzsalékosan, szilánkokban, egymásra hordva, torlasztva. A táncosok alkatában is szembetűnőek a különbségek: a férfiak közt izmos, tagbaszakadt, táncszínpadon ritkán láthatóan szálfa termetű gladiátorokat is látni.

guillemflatstpolten
Fotó: Michael Cavalca

Forsythe a homály fokozataival játszik roppant leleménnyel és érzékenységgel: a hosszú, vagy rövid fekete nadrágot, matt vagy fényes felsőt (a férfiakon ujjatlan, a nőkön zsinórpántos póló) viselő táncosok szédítően pontos, virtuóz óraműve Berio tragikus szépségű, méhkast idéző hegedűduójára (Duetti per due violini, Vol. 1.) káprázatos hatást gyakorol az érzékekre.
A Rearray-nek, Forsythe negyedik, kifejezetten Sylvie Guillem számára készített alkotásának bemutatója 2011 júniusában, a Sadler’s Wells színpadán volt, a táncosnő a művet akkor Nicolas Le Riche-sel táncolta, akárcsak egy évvel később, St. Pöltenben, a 6000 miles away (a tragikus japán cunami-katasztrófát idéző) címet viselő turnén, mikor először láthattam. A daliás termetű, francia táncos – aki fél éve maga is elbúcsúzott a színpadon – helyett most a milanói Scala étoile-ja, az ugyancsak negyvenes évei közepén járó, ám szinte fiús alkatú, rövid szakállas, haját kis kontyba összefogó Massimo Murru volt partnere.
E kettős leírására bizony véges az eszköztáram, tökéletesre csiszolt képei szinte visszaadhatatlanul és visszavonhatatlanul beégnek a retinába. Önző módon minden pillanatban dac van bennem Guillem döntésével szemben. Kondíciója tökéletes, legendás tágságát pedig bárki, de bárki huszonéves, nagy ígéret sírva irigyelheti el. Tudom, hogy három nappal később, valahol a turné közben tölti be majd ötvenedik születésnapját, de nem tudom felfogni: bokája a füle mellett, világhírű rüsztje ma is lélegzetelállító, pontossága, jelenléte bámulatos.
Forsythe talányos kettőse félig kimondott szavak, bizonytalanság, lebegő feltételes mód katedrálisa. Mintha egy kihalt placcon álló buszmegállóban éjjel, szemerkélő esőben vitázó párt látnánk. Monológtöredékeket, meglóduló és elhaló gesztusokat, sallangmentes és sistergő szenvedélyt és olyan perzselő intimitást, hogy az ember olykor szinte kukkolónak érezheti magát.
A kettős komponistájával, David Morrow zeneszerzővel 1989 óta rendszeresen dolgozik együtt Forsythe: az amerikai születésű Morrow eleinte zongoristaként, előadóként volt jelen a frankfurti társulatnál, ám első, eredeti művét csak 2005-ben alkotta meg Forsythe számára: a Rearray pedig azóta a sorban már a tizedik. A kettős Guillem vegytiszta hitvallásaként, avagy a táncosnő és Forsythe mágikus kapcsolata esszenciájaként csodálható. A személyes művészeti evolúciótörténet bravúros betetőzése, a tökéletesre csiszolt tudás a fejlődés, az új szolgálatában: erről beszél Guillem (és persze remek partnere, az ugyancsak a klasszikából jött Murru) hasonlíthatatlan játéka. A meghökkentő módon teljes nézőtéri fényben induló, bűvös sötétekkel, csendekkel tagolt, roppant gazdagságú játék szenvedélyes párbeszéd és sistergő párviadal egy végtelenbe tágított térben. A sötét sátrában világító fényfolt: a két ember színpadát mintha maga az ismeretlen és felmérhetetlen, a kozmosz övezné.
Az estet záró, igazi Forsythe bravúr-klasszikushoz, a 2000-ben született One Flat Thing, reproduced-hoz (a Workwithinworkkel egy programban) már volt szerencsém: keletkezése évében, a Montpellier-i Nemzetközi Táncfesztiválon láttam, s erejéből, frissességéből ez sem vesztett jottányit, sőt. (A történeti hitelesség kedvéért jegyzem meg itt, hogy a Frankfurti Balettnek a francia fesztiválon tartott estje egyik darabját, Forsythe 7 to 10 Passages című művét a Le Corum – Opéra Berlioz közönségének egy tetemes része kifütyülte, az előadás végére a nézőtéren vad indulatok szabadultak el. Azóta sem láttam ilyet.)
A koreográfia felejthetetlen momentummal indul: a népes táncosgárda dübörögve húzza a színre magával a címadó flat thinget, húsz darab, téglalap alakú asztalt, melyeket négyszer ötös elrendezésben helyez el. Köztük szabályos, precíz rácsozatot, magát a járást alakítva ki. A derékig érő, egyszerű asztalokról egyszerre jut az ember eszébe egy nagyváros betonrengetege, egy zsúfolt osztályterem padsorai, vagy a jó egy évtizeddel a mű keletkezése után átadott, Peter Eisenman tervezte berlini holokauszt-emlékmű megrendítő kőhasáb-erdeje. A nézőtér távolából a húsz asztal szinte egyetlen síkká áll össze, elemei közé hatolnak be a táncosok, akik e pompás akadálypályán, a második színi síkon is játszanak. Lüktető, sistergő világot látunk, a nagyvárost, ahol olykor mintha óriások mozognának a szűkös, liliputi utcákon. Metropolisz-élményünket erősíti a Thom Willems zenéjébe szőtt játékos-nyomasztó ipari moraj. A táncosok felülnek, felállnak az asztalokra, rájuk támaszkodnak, átlendülnek rajtuk, lapról lapra ugranak, alájuk kuporodnak, belakják ezt a szokatlan és nehéz terepet, megküzdve vele. A játék feszültsége, intenzitása egyre fokozódik, Forsythe roppant alapossággal, gesztusok, mozdulatok szilánkjaiból építi föl az erősödő áramlást, mely váratlanul marad abba, s hősei mennek, ahogy jöttek: hatalmas robajjal kitolják az asztalokat a térből.