A magyar táncművészeti és táncszínházi élet online magazinja.

A színlapon az egyik híres, elcseppenő Dalí-óra, a belépésnél meg, sárga lapra másolt, világsláger-dalszöveg (Time after time - Cyndi Lauper) a nézői kézbe nyomva: Mándy Ildikó új darabjában is vidoran játszik kommersz/közismert és saját/személyes összeeresztésével.

Az elhíresült koreográfusi debütáció, a Kék hétfő után most ismét egy trióval találkozunk: míg ott a hármak szenvedélyes, sistergő érzelmekbe béklyózott szerelmi formációt adtak, addig az Időtolvajokban nem az érzéki/érzelmi szálé a főszerep.

A Millenárisban, két, különböző helyszínre, két különböző bemutatóval - egy hét differencia a kettő közt - meghirdetett produkcióra (is) elmondható: jellegzetes munka, megmutatja, hogy az önálló koreográfusként az Artustól és a színpadtól, előadóművészettől visszavonulva működő Mándy saját(os) világot hozott létre, melynek formáit, kliséit tartja, alakítgatja újabb és újabb munkáiban. Az időtolvajok is egy kísérlet gyümölcse, minőségében nem szárnyalva túl a bemutatkozó Kék hétfőt, sem a roppant izgalmas XYZ-t.

Legjobb emlékezetem szerint a koreográfus soha nem engedett még érdemben teret a szónak-dalnak színpadán, de legalábbis soha ilyen mértékben. Hucker Katalin, Szelőczey Dóra és Dózsa Ákos ugyanis egyáltalán nem csupán táncosként van jelen a színen: Szelőczey sanzonettként ragad mikrofont, Dózsa megszólal, többek közt szavaztat (akarjuk-e, hogy az előadás, egy adott pontjától zene nélkül menjen tovább, vagy maradjon minden a régiben? Kezeket a magasba.) vagy felkér énekelni (a Cyndi Lauper-dalt, a kétnyelvű papírlapról). A táncosok egymással is társalognak. Mikor táncolnak, öröm rájuk nézni: a fiatal trió képes karaktert ábrázolni egy ilyen fura, komolynak vázlatos, vázlatosnak komoly produkcióban. Ám a színpadi beszéd, az egy másik szakma. S most egyáltalán nem logopédus után kiáltok. Tulajdonképpen azt nem értem pontosan, hogy miért kellett erőltetni e nem különösebben szervített verbális meneteket?

Az Időtolvajok mondanivalóját ugyanis plasztikusan képesek mozdulatokban megjeleníteni a hármak, azokban a jól sikerült szilánkokban, amelyeket Mándy Ildikó elénk sorol. A hófehér színpadon - melyet összesen két, ragasztószalagból formázott négyzet tagol - ugyanis szép és izgalmas pillanatoknak lehetünk tanúi. A felfokozódó (később sehová sem kifutó) helyzetek-hangulatok sikerültségét, kontrasztanyagként, hosszas üresjáratok emelik ki. Ezek pedig éppen, hogy nem a tétovaság plasztikusan képei: a táncmű alakjainak lötyögése, lépésképtelensége (akár, mint egy csoportos, korosztályi portré legmarkánsabb színei) átjön, érthető. A problémát az elemek, képek, jelenetek, akciók összefűzetlensége jelenti.

A rendező-koreográfus Mándy érzékenységének, ábrázolóképességének megannyi tanújelét adja e helykeresős, spleenes, szomorkás, olykor megkapóan megvidámodó munkájában is. Érdekesen ütközteti a geometrikus, tiszta táncot (annak számos, sikerült töredékét) a beszélős-éneklős, orfeumi jelenetekkel. Az olykor dohányozni lerogyó, vagy onnan feltápászkodni képtelen, kávéscsészével lófráló alakok (általában önmagunkról) ismerősek. Ami a színen megy, olyan, mintha legalábbis két-három produkcióból összevágott montázs lenne. A két-három, elképzelt darab közt pedig jelentős a minőség-különbség.

Az Időtolvajok cím az emberben először talán sci-fi kalandjáték képzetét kelti, s persze van a dolognak egyfajta moralizáló kicsengése is: a halál után (Thanaphobia) az idővel is külön koreográfiában foglalkozó Mándy Ildikó a nagy, nyomasztóan befoghatatlan fogalmat igyekszik ütköztetni a hétköznapi, átlagemberi léttel. Az Időtolvajok alakjai látszólag tevékeny, mozgékony, de voltaképpen mozdulni képtelen emberek - ismétlődő élethelyzeteiket, haladás-képtelenségüket repetitív, vagy nagyobb egységben visszatérő panelek ábrázolják. A játéknak, mely napjaink e meghatározó jelenségével foglalkozik, gyöngyfüzér szemeiként ott, a színpadon sorakoznak a darabjai. Szinte hiánytalanul. Szigorú rosta és szerkezetépítés után, az odaadással dolgozó, tehetséges fiatalok megjelenítette, meglévő anyagból szinte kétségtelen, hogy érdekes, értékes mű jöhetne létre.

Szerző: Halász Tamás

Fotó: Dusa Gábor