A magyar táncművészeti és táncszínházi élet online magazinja.

Szegedi Kortárs Balett: A hattyúk tava
Rendező-koreográfus: Juronics Tamás

Nagyszínpadnyi otthonos otthontalanságot álmodott a deszkákra Juronics Tamás. Szélesvásznú víziójában cafrangos fehér szoknyában lejtenek félmeztelen hattyú-szirének, sík képernyők lengenek csillárként a magasban, kivetítőn hatol a főhős az ösztönök rengetegének mélyére, és ugyanott vonja össze a Gonosz szemöldökét. A hattyúk tavának vizét az olcsó blöff kártékony leve színezi feketére.

Az alkotó jelen munkájában minden elképzelhető hatást színpadra sorjázott azért, hogy elterelje a figyelmet értelmezésének magváról. Pedig az nem volna érdektelen és értéktelen.

A tar fejű és délceg Siegfried (Haller János) karót nyelt óriáscsecsemőként vergődik anyja (Uhrik Dóra) szeretethálójában. Az asszony szinte prédaként veti az ifjút az önjelölt (vagy általa jelölt) menyasszonyok elé. Ők párzási tánccal kívánják elkápráztatni a hímet, miközben Siegfried igen látványosan unatkozik (nem táncnyelven, civilben). A szikár és magányos anya máskor ragacsos szeretettel babusgatja túlkoros magzatát. A társadalmi kényszernek engedve olykor ellöki, de soha nem ereszti. A fiú érzelmeit csökevényesíti, azok csak az álmok sötétjében teljesedhetnek ki. Szeretetével gyilkolja meg benne a férfit, és tartja életben a gyermeket. Az ily módon felnőni képtelen, örök serdülő Siegfried csupa fekete gyermekszobájában (mely lényegében a színpad egésze) tömegnyi papírhattyút készít, amelyeket a zuhanyból eresztett vízben áztat és úsztat. A gyermekien tiszta ifjút a papírmadarak röpítik el a baljós fekete otthonból az érzékek rengetegébe. Az előadás elején a magasból leeresztett kivetítőn ráncolja szigorúan homlokát Rothbart (Kalmár Attila), akinek tüze fölemészti a papírhattyúkat. Veszély közeledtekor rendre a vászonra vetül a varázsló szúrós tekintete. Az ártó szenvedélyt hat lengő képernyőn lobogó tűz, az érzelmeket piros szívritmus támogatja meg. A tánc absztrakt nyelve épp a legalkalmasabb volna a lélekmélységek feltárására, ezek olcsó és színvonaltalan (sokadik alkalommal már komikus) illusztrálása elfogadhatatlan az előadásban.

A színpad hátsó részének magaslatán megvetett ágy a helyszíne (természetesen nem fizikailag) A hattyúk tava mítoszának. A szerelmi tragédia csupán hallucináció. Siegfried helyben (ágyában) marad: a tó, a rengeteg, a bál és a halál a zavart gyermeklélek útkeresésének stációi. A képzelet a plazmatévéken szűrődik át a valóságba. A képernyőkkel több ízben operál a rendező. Rossz minőségű, gyorsított felvételek útján jut el a hős a tóhoz, és változik át Odilia (Kopeczny Kata) a varázsló köpenye alatt fekete Odetté. A legfájóbb, hogy a gyér képsorok az alkotói szekreter fiókjaiból újra és újra előhívódnak. Odette hattyúi világa is a pixelek és a színpad kettősségében létezik. A gondolatsivatag legizgalmasabb (de korántsem eredeti) megoldása, mikor a "képernyőkapukon" átjár némely szereplő a valósból a képzeletbelibe: a színpadon megkezdett mozgást a monitoron folytatja. Itt nyerhet kétes beteljesülést a két fiatal szerelme is. A csillogó szupertechnika alkalmazása azt sejtetné, hogy az emberi tisztaság egy médiafertőzte világ sátánjának lesz áldozatává. Ennek egyéb jele azonban nincs az előadásban, ezért a szegényes, ám annál "gazdagabb" ötletkarnevál a technikai infrastruktúra puszta fitogtatása marad.

Juronics Tamás a polgárt is pukkasztja: nyilvánvalóan az értelmezés oszlopos eleme a hattyúhölgyek kebleinek feltárása. Kevéssel derék fölött végződő foszlányszoknyájukat csak a tapsrendnél toldják meg egy fűzővel. A hattyúkart négy nő és négy férfi táncolja kortársul, de nem különösebben érdekesen (utóbbiak foszlánynadrágban). Számos kérdést vet fel ez a megoldás. Miért meztelen a hattyúlányok felsőteste? Miért képeződik le Siegfried csapongó érzéki fantáziája (részben) férfihattyúk képében? Hiszen a tó a hős feketétől tompa bensőjének kitárulkozása. Talán a világgal ismerkedő serdülő fantáziái ezek, a kinyíló nemiség zűrös játékai. Vágy az őstisztaságra (a fekete ruhába bújt "fiúkérők" raja után), a még ismeretlen "táj" idealizálása hattyú képében, vagy közönséges poszter a fiúszoba falán? Az előadásban mindkét elgondolásra mutatnak fel példát. Előbbi nyilvánvalóan fakad a fekete és a fehér rikító kontrasztjából. A fekete anya és a fekete szoba monoton sötétje után valóban éterien tisztának tetszenek a fodros hattyúk.

Utóbbinak (tehát a kamasz asszonytesthez való viszonyának) személtetése arcpirító: mikor Siegfried megpillantja a hattyút, széles mosollyal takarja el nemi szervének ágaskodását. Arcpirító, de nem a zavar és szégyen pírja ez, hanem a dühé: a motívum ugyanis több alkalommal ismétlődik az előadásban. Nem gondolom, hogy különösebben avantgárd megoldás lenne ilyen módon "eltáncolni" az ébredő vágyat.

A fekete és fehér kissé didaktikus ellentéte a jellemek illusztratív ábrázolását is szemlélteti: a Siegfriedet táncoló Haller Jánoson és az anyát formáló Uhrik Dórán kívül valamennyi szereplő egy dimenziójú: gonosz (nagyon gonosz: merev végtagjaival szörnyként gázol végig a színen, és végtelen fekete köpenyt visel), szürkén jellegtelen vagy tiszta (nagyon tiszta: fehéren libbenő és selyemsimaságú).

A hattyúk tollból fekete udvarnépi öltözetbe vedlenek az álom elmúltával, de karjukban tartják a szebb lét emlékét: egy-egy textilhattyút. Mi e gesztus célja? Egy a valóságot álomba és az álmot valóságba mosó alkotói varázslatok sorából, vagy arra utal: minden szennyes és köznapi lélek mélyén egy hattyú lakozik? Tehát bármelyikük lehetne Odette, ha Siegfried nem volna arra kényszerítve, hogy álmaiban ismerje meg az élet teljességét. Ezt igazolná, hogy az átváltoztatott Odiliát a fekete ruhát és parókát viselő Odette (Jónás Zsuzsa) táncolja. Tehát önmaga sötét alteregóját. (Tartok tőle, hogy csupán kivitelezési könnyebbség.) Miután a fekete álhattyú megbűvölte az ifjút, a megvetett ágyba siklanak. A fiú az aktusnál ébred rá tévedésére, s az ágyból előzúdulnak a vonagló fehér hattyúk. A rengeteg ágbogain és a monitorokon keresztül űzi Siegfried a valódi Odette derengő, majd szertefoszló alakját, míg a képernyők kereszttüzében be nem teljesül tragikus szerelmük.

Siegfried anyja ölébe hajtja fejét a történet bevégzéseként. A borús valóságban nem találja a hattyúk tavát. Felébred álmából, és szűk korlátok közt létezik tovább, az anya és a fekete semmi igájában. A végkicsengés (és az értelmezés általában) gondolatot is ébreszthetne, ha látható volna az önmagának tetszelgő ötletek erdejének fáitól.

Az előadásnak gyermekverziója is készült. Mivel Juronics Tamás a pukkasztóan modern tanmesévé butított A hattyúk tava közönségét is gyermeknek tekinti, elképzelni is hajmeresztő, milyen egyszeri mesét tálalhatott fel a nálunk kisebbeknek.

Szerző: Halász Glória

Fotó: Dusa Gábor