A magyar táncművészeti és táncszínházi élet online magazinja.

Öt év alatt harmadszor lépett magyar színpadra Angelin Preljocaj albán származású, francia koreográfus 1985 óta működő társulata. A nemzetközi hírű, többek közt Merce Cunninghammel és Dominique Bagouet-val is dogozott művész most elhozott, talányos című alkotása a legutóbbi, a Sziget Fesztiválon abszolvált vizit évében, 2004-ben keletkezett. Az idén ötven éves alkotó, a Francia Becsületrend lovagi címének birtokosa egyetlen betűt adott előadása címéül: "N". Olvashatjuk, a cím "szándékosan félrevezető: a lehető legkevesebbet árul el a darabról" - ennek a mondatnak itt, amúgy semmi értelme. Szándékos félrevezetésről akkor beszélhetnénk, ha Preljocaj mondjuk a "Mézeskalács házikó", vagy a "Boldog békeidők" titulust adományozta volna ennek a komor, jéghideg, nyomasztó munkának. E betűcím a talányos kategóriájába tartozik, s valóban, a lehető legcsekélyebb fogódzót nyújtja az érdeklődő számára. Az N-betű hangalakja a franciában amúgy megegyezik a "haine" (gyűlölet) szóéval: aki ezt tudja, annak már van némi támpontja, ráadásul elég lényegi.

Kellemetlen, kínzó alkotás az N. Nem is darab, inkább érzet, annak viszont meglehetősen terjengős. Valós, fizikai fájdalmat is okozni képes perceiben egy mindenféle érzelemtől mentes robotszerű, jéghideg közeg-társadalom alakjaival találkozhatunk.

Az N tulajdonképp három, egyenrangú alkotó közös munkája. A koreográfus a német Granular Synthesis két tagjával, a multimédia-művész Kurt Hentschlägerrel és Ulf Langheinrichhel együtt jegyzi a koncepciót, s a dramaturgiát. A monumentális videó- és hanginstallációkat létrehozó kettős a játéktér hátsó falát képező vászonra vetít a táncprodukció során. A filmen animációs alakok, mesterséges testek, elmosódott, vagy épp metszően éles kontúrok láthatók, ám a mű, afféle teremtésjátékként, a semmiből vesz lendületet.

Kínzóan hosszú percekig ül a nézőteret zsúfolásig megtöltő, sok százas tömeg a Trafó vaksötét színháztermében: a színpadot - itt szokatlan módon - fekete függöny takarja. Tagolatlan, erősödő, ijesztő morajra kezd feltárulni előttünk a játék tere. A színt - az egész produkció képét meghatározó - szokatlanul tompa fény világítja meg. A háttérfal hármas osztatú felülete mintha maga is gyenge fényt bocsátana ki magából. A fémes, szürkületi világításban két, meztelen emberkupacot vesz ki a sötéthez hosszan szoktatott szem. Az emberhalmokról friss, szinte tegnapi, illetve lassan történelmien távolivá váló, ám pillanatra sem feledhető borzalmakra asszociálhatunk. Ha a cím N, akkor a fejünkben most két darab "A": Auschwitz és Abu Graib. Utóbbi annak a bagdadi börtönnek a neve, melyben a megkínzott, megalázott foglyokról a világsajtót bejárt - és számos táncprodukciót is inspiráló - , sokkoló fotók készültek. A felvételeket maguk az elkövetők készítették. A párhuzam jogosságát már csak az a tény is erősíti, miszerint Preljocaj az utóbbi években egyfajta börtönmissziót is vállalt, s Marseille fegyházaiban lépett fel együttesével, illetve vezetett az ott fogva tartottaknak tréningeket.

A két testhalom finoman mozogni kezd, s mindkettőből egy-egy meztelen emberalak bontakozik elő. Egy férfi és egy nő indul egymás felé, eleinte szinte vakon tapogatózva. Közeledésükből aztán hamarosan vad küzdelem lesz. A moraj eközben újabb és újabb, repetitív elemekkel gazdagszik. A játékot kísérő, egyetlen ívbe szerkesztett, minimalista hangzás átmenetei és a tánckép, a mozdulatok, a rendszer változásai konzekvensen kapcsolódnak egymáshoz.

A jelenetet animációs bejátszás zárja le: a háttérfalon csillogó formák falansztere közelít felénk. A mintázat mind kivehetőbbé válik, s egy sor, hajszálra egyszerre mozgó virtuál-harcos, űrszamuráj alakja kezd kibontakozni előttünk. A pengekarú, pengearcú figurák mintha valami számítógép-animációs sci-fiből léptek volna elő. Az ismét beálló, szinte teljes sötétségben ijesztően csillognak vértjeik, suhogó fegyvereik.

A következőkben már "megélednek" a táncosok, talpon valamennyi. Egyszerű, szikár jelenetekben lépnek elénk, melyeknek minden egyes pillanatából süt a lélektelenség, a kietlen sivárság. Robot-lények, kiborgok mozognak a szemünk előtt, túlontúl hosszú, olykor igencsak kiszámítható, vagy hosszan variált jelenetekben. Preljocaj utópisztikus rémlátomásában egyfajta űrkori Legyek ura-helyzettel találkozhatunk. Szikár, rideg képekben hús-vér robotok, klónok, tudat nélküli humanoidok járják dermesztő táncukat, vívják (dominancia) harcukat. A valós testek játékát vetített alakok ismétlődő felbukkanása övezi. Három dimenzióban mozgatott, animációs bravúrok, ember-makettek tűnnek fel a vásznon. A táncosok olykor bábként mozgatják-tekergetik kiszolgáltatott társaik tagjait. Botokkal mozdítják egymást. Leukoplaszttal egymáshoz ragasztva táncolnak. Láthatatlan hullámokon érkező parancs-impulzusra mozognak egyszerre. A fehérneműs alakok robot-tánckarként népesítik be a teret. Mozdulataikban semmi lélek, csak a precizitás, az eltervezettség és olykor a (nem mindig megélt, megélhető) szenvedés.

A dermesztő látomást megjelenítő Preljocaj szándékkal kínoz, tudatosan szorongat. Magyarországi, bemutatkozó előadása alkalmából, 2002-ben módom volt beszélgetni vele. Ekkor, a Népszabadságnak adott nyilatkozatában, így fogalmazott: "A test egy különös, varázslatos dolog. A nézőnek, aki megtekint egy táncelőadást, ugyanúgy van teste, mint a táncosnak, aki a koreográfussal együtt azt használja művészi mondanivalója közvetítőjeként. Egy hegedűkoncert nagyon megérinthet, de nincs mindenkinek otthon hegedűje. A táncszínházban testek néznek testeket, így jöhet létre szinte azonnal egy nagyon furcsa kapcsolat művész és közönsége között. A művészet általában véve egyetemes, de a tánc egy még szélesebb egyetemességet képvisel, akkor is, ha befogadói nem mindig tudják racionálisan felfogni, megmagyarázni maradéktalanul mindazt, amit látnak. A tánc, a táncos elsősorban nem az elmére hat, hanem értő módon, a test mélyére hatol, mint egy jó sebész."

Az N-ben Preljocaj a test kínját, az elszemélytelenedés korporális kivetüléseit fogalmazza meg drámai, repetitív képekben. Sulykol, ismétel, az elviselhetetlenségig fokozva egy-egy momentumot. Dübörgéssé erősödő morajban, a szemet kínzó fényváltásokban táncoltatja alakjait. Egy-egy jelenetet szinte képtelenség nézni, mert a gátlástalanul használt, speciális stroboszkóp metszően éles fényébe majdnem olyan nehéz belepillantani, mint a Napba. A váltakozó tempóban villogó szerkezet szaggatottá teszi a mozdulatokat: a játék utolsó harmadának számos történését nem pusztán azért nem láthatjuk összefüggő egészként, mert a fény és a sötét vad váltakozása széttöredezi, megbontja a képeket, hanem mert látó- és tűrőképességünk véges, s ezt a koreográfus belekomponálja a koncepcióba.

Az N nehéz és kellemetlen élmény, szokatlan színház, mert a harmónia, bensőségesség, az üzenet szikráját sem hordozza: de Preljocaj pont erre tört. Ahhoz pedig, hogy ezt nehezen viseljük, nem kell okvetlenül ábrándos-szentimentális kamaszlánynak lenni. Az ember gyakran ráun a hideg gépi világot ragozó képekbe, egyáltalán, a sokkolásba. Természetesen nem az érzékenységet, egyáltalán, a lelket hiányolom e munkából, mert pont hiánya felmutatása, a hiányában lehetséges lét felmutatása volt a cél. Könnyben úszó, káprázó szemmel, egyre erősödő fejfájással, türelmem vesztve igyekszem követni a színpadi történéseket. Preljocaj nem képez, nem jelenít meg nyugvópontot. Előadása, előadásuk egyszerűen abbamarad. Lassan beálló, kozmikus csend üli meg az elsötétülő teret. Az olykor öncélú zaklatottság természetesen átül a néző szívébe, fejébe. Az ember feldúlt, a koncepció sikeresen működött. A tudatzavar belénk fészkel: minket például egy nézőtársunk már a tapsrend közepén int csendre. Döbbent értetlenséggel meredünk a fiatalemberre. Nála például így csapódott le ez az idegtépő, brutális hetven perc.

Halász Tamás

Fotó: preljocaj.org