A magyar táncművészeti és táncszínházi élet online magazinja.
PR-evolution Dance Company: Mindegy

Vagy mégsem? Mindegy, ne menjünk még bele. A PR-evolution egy próbafolyamat hullámvölgyeibe, közös tréning energikus, ihletett és elfáradt periódusaiba kalauzolja a nézőt, mindezt az emberi kapcsolódási lehetőségek szövevényes tárházával átitatva teszi. Férfi-nő, barátság, szerelem, küzdelem, megértés, elszakadás, szenvedély, szenvedés, önvallomás, önámítás - érzések bontakoznak ki a táncepizódok során.

A címhez méltó lazasággal vonulnak be a napi tréningre érkező táncosok melegítőben, ásványvizes palackkal a kezükben. Öten vannak, öt különböző karakter: Nemes Zsófia, Kozmér Alexandra, Kun Attila, Szabó Csongor és Feledi János. Nyújtanak, lazítanak, igazítanak magukon; egy kis bemelegítés, majd összeáll az első kép. Egy folyékony szoborcsoport, vagy inkább egyetlen szobor áramlik a színpad egyik feléből a másik irányába. Kellemes, és feszített is egyben a látvány: a táncosokból eggyé nőtt élőlény puha, hullámzó mozgással halad csendben, folyamatosan. Majd hirtelen megint öt külön emberré válik szét; a mozdulatok szaggatottá válnak; egy lány (Nemes Zsófia) kizuhan a sorból. Itt elkezdőik a csoportdinamikai bemutató: szólókra, duókra, triókra tagolódik a társaság, s mi, nézők ezeken keresztül nyerünk bepillantást a szereplők közti viszonyrendszerekbe.

Egyensúlykeresés, határozatlanság, támogatás- gyakori asszociáció ez a táncosok játékát követve. Kun Attila koreográfiája nagyban épít a kontakt improvizáció elemeire, és izgalmasan kezeli a 'self-kontakt' lehetőségeit is. Ekkor a táncosok ujjukkal képzeletbeli vonalakat feszítenek végtagjaikra, majd e vonalak mentén mozognak. Majd ez válik az amúgy improvizált tánc vezérlőelvévé. Egy összeszokott, egymást ismerő, figyelő és egymásra reagáló csapat az övék: amíg ketten középen építik mozgásdialógusukat, a többiek a színpad szélén figyelik az eseményeket, s ha kell, besegítenek társuknak - (például támasztékul szolgálnak a balanszát kereső Kun Attilának és Nemes Zsófiának) -, vagy átveszik a 'stafétabotot', és folytatják egy mozgássor ismételgetését vagy az improvizációt..

Azért ez nincs mindig így. Sajnos. Kérdéses megoldás ugyanis ez a 'félcivil' színpadszéli póz. A lihegő táncosok olykor kivonulnak a tánctérből, leülnek a földre, kortyolnak ásványvizükből, törölgetik arcukat, megigazítják ruhájukat, néha csevegnek egymással, majd bemelegítenek, koncentrálnak a következő jelenetre. Azon gondolkodtam, hogy vajon belefér-e ez a "mindegybe"? Elvileg igen. Elvileg a kulisszák feltárása, az ún. 'civilkedés', közönséghez való közelítési, rendhagyósági kísérletnek számíthat. (Ugyan már nem eredeti, de még mindig izgalmas ötlet például a közönség soraiba beültetni a játékost. Ezt teszi elég hosszasan Feledi János is). A kortárs színháztól mindig várunk valami 'nagybetűs mást', izgalmasat, ami által esetleg mi is részeseivé válhatunk az előadásnak. Nincs is ezzel baj, sőt, ez így van rendjén. Meg is volt itt az ötlet, de a megoldás mégis kissé a dinamika rovására ment. A szereplő-cserék, ki-bevonulások megtörték a kezdeti izgalmat és feszességet, ezzel megbontva a darab egységét. A szélen ülők 'játéka' vagy épp 'nem játéka' túl 'civilre' sikeredett, ami elvonta a középen zajló eseményekről a figyelmet, s ez a közönséget inkább eltávolította, mintsem bevonta az előadásba. Persze az is kérdés, hogy mi volt a cél, mert hiszen mint említettem, akár bele is férhet ez a 'mindegy'-be. Most egy kicsit sok volt.

Hadd hívjam fel a figyelmet egy másik fontos kérdésre is: igaz, belepillanthattunk a táncosok lelkivilágába, de egy másik szempontot figyelembe véve is azt kell mondanom: csak a kellőnél nagyobb távolságból tehettük ezt, legalábbis egy darabig. Mert amiből igazán olvasni tudunk, az a színészek tekintete, amivel most nagyon ritkán találkozhattunk mi, nézők. Merész ez, főleg ha emberi érzésekről szólótáncban beszélünk. Aztán Szabó Csongor megkezdte a kifelé-kommunikációt: humorosan kis táncműfaj-demonstrációját hangosan kommentálva. Ő képviselte a kapcsot köztünk és az előadók között (harmonikus mozgásában is kifejeződtek a humor jegyei). Friss volt, kicsit tán több lehetett volna ebből a szeletből: megszólítani a kommunikációra kiéhezett közönséget.

De menjünk tovább. Említésre méltó a zenei repertoár, a nehéz operától, a puhább vonósokon, könnyed reagge-sen át az elektronikusig. Találó, kifejező a válogatás, összhangban a megformált hangulatokkal. Valahogy végig lehetett érezni egy oda-vissza improvizációs kölcsönhatást: hol a zene hatott a táncosokra, belső nevetésre vagy sírásra késztetve őket, hol pedig mintha a táncos mozgása vezette volna a melódiát. Például Kozmér Alexandra balett szólója is szinte vezényelte a vonós zenekart. Ezzel az előadás tartotta magát a kísérleti, úgymond 'próbamunka'-kerethez, és emellett hozzájárult az árnyaltabb kifejezéshez.

Tiszta, sallangmentes megnyilvánulások jellemezték a - hol a másik irányításával, hol egy ösztönös önindító erő által vezérelt - improvizációkat A fehér padló, és a világosszürke ruhák is jól illeszkedtek ehhez a letisztultsághoz. A koreográfia merész volt abból a szempontból, hogy viszonylag csekély mozgás repertoárból táplálkozott. A táncosok mellőzték az ugrásokat, emeléseket, a szintváltásokat. Szép volt, hogy néha kissé bátortalanul kezdődött egy-egy mozdulat, mert a látszat mögött mégis érezni lehetett a kiforrott táncot, de akár így akár úgy, - mert ez valóban mindegy - , végül is azt is mondhatjuk, hogy néha a bizonytalan kísérletezés izgalmasabbá teszi az amúgy esztétikus mozgást. Így ösztönösebb. Nem csak a technikáról szól, több annál, színházibb. (De még nem színházi.)

A záróakkord úgymond keretezte az előadást: a kiindulási pontra visszafolyó szoborötös magával húzta a földön fekvő másik nőt (Kozmér Alexandra), az öt ember újfent "mind EGY-gyé" vált. Az együttáramlás után a szobor elemei hirtelen tekintetükkel felénk fordultak. Kissé zavarba ejtő lehetett ez mindkét fél számára: ők most először láthattak minket, mi meg úgy éreztük magunkat, mint akiket rajtakaptak azon, hogy meglesték, kifürkészték ezt az intim, zárt légkört. Hatásos volt, pedig lehet, hogy nem is volt szándékos. Mindegy. Majdnem.

 

Domonkos Ágnes