Az ifjúság mutatta be tudását a Thália Színház színpadán
Fergeteges estjével Európa egyik legmeghatározóbb műhelyének-együttesének �junior tagozata� zárta a Budapesti Tavaszi Fesztivál táncművészeti programjait. A világhírű Holland Nemzeti Táncszínház (NDT) három különböző együttest tart fenn: legnagyobb és legrégebben fennálló, �nagy� műhelyét (NDT I) 1959-ben alapították: tagjai 22 és 40 év közötti táncosok.
Jelenleg tizenhat, 17 és 22 év közötti művész dolgozik az NDT II-ben, melyet 1978-ban hoztak létre, nem titkoltan azzal a céllal, hogy a legnagyobb társulat számára folyamatos utánpótlást biztosítson. Tagjait a világ neves tánciskoláiban és konzervatóriumaiban végzett táncosok közül válogatják ki (a jelenlegi NDT I táncosainak hetven százaléka az NDT II-ből került a társulathoz). A harmadik társulat, az NDT III 1991-ben alakult a nagy együttes 40 évnél idősebb tagjaiból, akik több évtizedes tapasztalatukat és előadói képességeiket továbbra is színpadon kívánják hasznosítani. A legismertebb NDT I két évvel ezelőtt volt vendégünk, ugyancsak a tavaszi fesztivál programjának részeként: most az ifjúság mutatta be tudását a Thália Színház színpadán. Izgalmas, könnyítettnek egyáltalán nem mondható, a személyes megmutatkozásra, egyéni képességek megcsillogtatására viszont módot adó kortárs koreográfiákban, melyek szerzői a táncművészet világszerte ismert nagyjai.
Tudjuk, a tánc legalább annyira nemzetközi műfaj, mint a labdarúgás: az azonban megdöbbentő, hogy a tizenhat fellépő közt hollandot egyáltalán nem találni. A kiváló fiatalok névsorában változatos keresztnevek akadnak: Ivana, Izumi, Alejandro, Xavier, Kenta és Yannis, Jiri és Bastien. Az NDT II holland fenntartású mesteriskola és alkotóműhely, hollandok nélkül. Ám az esten látható négy ragyogó koreográfiából kettőt büszkeségük, a világhírű Hans van Manen készített.
Johan Inger Álomjátéka, az est nyitótánca, egyben legfrissebb (2000-ben keletkezett) alkotása Sztravinszkij Tavaszi áldozatának pompás részletére, A föld imádatára készült látomás. Az eredeti zenemű 1947-ben és 1965-ben átdolgozott változatát használó Inger remek koreográfiája egy szimpla találkozásból indul. A színen egy fiatalember áll, fején groteszk, magas süveg. A színre egy csinos nő lép be, felkél a férfivágy, a sapka a fiú fejéről a magasba röppen, és egykettőre a Tavaszi áldozatban találjuk magunkat: a kettőshöz négyen csatlakoznak, és elindul az érzéki, vágykergető rítus, a nemek harca. Inger egyetlen díszletelemet, egy gyalulatlan, széles deszkákból épített, magas fatáblát használ hatszereplős előadásában. Az Álomjáték izzó szenvedéllyel, bűvös lendülettel teli, egyszerre könyörtelen és lírai koreográfiája nagyszerűen épít Sztravinszkij kompozíciójára. Inger a deszkafalat sokoldalúan használja: hol megdönti, és pódiumként használja, máskor takarás lesz belőle, és a rajta kiképzett rejtekajtón jön elő a �mélyből� a Kiválasztott Lány. A játék végén a visszatérő nyitóképben ocsúdunk: a színen ismét a fiú és a lány � a zsigeri álom véget ér.
Hans van Manen az NDT számára készített duettsorozatának elegáns és érzéki darabja a Déja vu című alkotás, melyet a társulat három legkiemelkedőbb művészéből � Valentina Scaglia, Bastien Zorzetto és Alexander Ekman � az első kettő táncol. A pár semleges, testre simuló, fekete dresszben játszik az üres színpadon. A szerelmi kettős néhány percbe sűríti egy viszony megannyi helyzetét, pillanatát. Manen műve szinte portré, egy lángoló viszony arcképe. Az elegáns, szenvedélyes játék egymásba sodródó képeiben ott az egygyé válás, az érzéki vonzás, az összeolvadás, az egymásnak tartott tükör, a sorsközösség, majd a szétszakadás, a vég képei. A végé, melyet a szerelmesek nem élhetnek túl.
A Szóló című, valójában három táncos játszotta bravúros koreográfia szintén Manen alkotása, aki szerint a Johann Sebastian Bach hegedűszvitjére készített művet egyetlen ember nem képes eltáncolni. A világhírű �szóló� egyfajta táncstaféta, melynek egyszerre mindig csak egy �versenyzőjét� látni a színpadon. Előadói sebes tempóban (a színpadról ki-be járva) veszik át egymástól a varázsosan tekergő koreográfiai szálat, úgy, mintha mozogna alattuk a padló. Manen munkája tánctechnikai versengés: úgy tűnik, mintha egyetlen teremtett lélek sem tudná tökéletesen eltáncolni. A három fiatalembernek azonban szinte százszázalékosan sikerül.
Az utolsó koreográfia, az izraeli Ohad Naharin Mínusz 16 című alkotása kimondottan az NDT II tizenhat táncosára készült, még 1999-ben, és fergeteges fináléként zárta a holland együttes programját. Mint egy bőséges büféasztal, anyagában minden, mi szem-száj ingere: a Mínusz 16 ragyogóan szerkesztett, populáris, mégis roppant igényes munka. Példát mutathat minden, népszerűséget olcsó vásári csillogással, gügyögéssel megszerezni kívánó (tánc-) alkotó számára. Naharin két hagyományos héber dal jól sikerült feldolgozásával, a világszerte ismert Hava Nagilával, aztán a széderesti Haggadában szereplő, Mi az egy? című, a zsidó vallás alapjait összefoglaló mondókával indít. Utóbbinál félkörbe rendezett, székeken ülő, varázsütésre mozduló táncosai remekelnek, akik fekete kabátjuktól, nadrágjuktól, kalapjuktól, cipőjüktől, fehér ingüktől fokozatosan szabadulnak meg: az ismétlődésre építő, rockosított dal refrénjét együtt éneklik a bejátszással. A fiatalok aztán csatárláncba állnak, és falat alkotva lassan ide-oda kezdenek mozogni a színpad két széle között, mint a leolvasó a fénymásoló gépben. Egy-egy táncos kiválik a sorból, bejátszásról halljuk bemutatkozó szavait. Van, akinek még angolul megszólalni se nagyon sikerül, más jelentéktelen, kedves apróságokról beszél, más � mint az első megszólaló, Alexander Ekman, kinek szülei siketnémák, így számára a test nyelve egyben anyanyelv � szívbe markoló dolgokról szól. Mindenki beszél, és mindenki táncol: elmozogja a szavait, mozdulatokba sűríti saját személyiségét. A koreográfia végén a táncosok lejönnek a nézőtérre, és alapos nézelődés után partnert választanak maguknak, akiket a színpadra visznek. Kellemes szalonzenére lejtenek riadt partnereikkel, kik közül néhányan egészen nekibátorodnak: van, akit úgy kell lekísérni. A színpadon végül egyetlen néző: elegáns, középkorú, kosztümös hölgy. Nem hagyják elmenni. A jelenet végén élettelenül csuklik össze a tizenhat táncos. A hölgy tanácstalanul ácsorog, majd lelép a színről, és a helyére megy: alakját pimasz reflektorfény követi. A tánc végül kötetlen jam sessionné alakul: hol partiban vagyunk, hol kortárs táncszínpadon. �tuc-tuc�-zene monoton ütemei váltakoznak emelkedettebb bejátszásokkal, a mai, közösségi tánc elemei keverednek klasszikus táncmozdulatokkal. Az NDT II estje a tehetség, a tökéletesen kihasznált fiatal energia, a szépség és érzékenység ünnepe: tanulságos példa rá, hogyan lehet egyetlen estén a tánc valódi varázslatát és a felhőtlen jókedvet, több mint vállalható módon szabadjára ereszteni.
NSZ � 2004. április 10.