A darab kiindulási gondolata egy feltételezés: "Ha lenne ember, ki tökéletesen élne, örök életű lenne." Ha feltételezzük, hogy testünk, szervezetünk elhasználódásának oka a szellemünkben keresendő, így feltételezhetjük azt is, hogy egy minden szempontból hibátlan szellem nem terheli a testet. Ennek megvalósításának lehetetlensége a személyben keresendő, vagy a kezdetektől öröklődik szülőről gyerekre, változik, alakul? S ha így visszajutunk az első szülőpárig, az ő első �hibájukat� örökítjük, alakítjuk tovább? Hiba volt-e a választás? A tudás választása. Az emberi létezés reális formáját választották-e? Vagy emberi szellemhez méltatlan cselekedet volt az embert ilyen választás elé állítani? Ha az utóbbi, akkor ebben a helyzetben viszont ki tökéletessége, illetve ki tökéletlensége feltételezhető? Ad -e lehetőséget a céltudatosságra, a gondolkodásra, a kommunikációra a halál utáni létezés teljes ismeretlensége? Vagy ez az egyetlen megélhető változat? Ez az információ-hiány jutalom, vagy lehetőség az ember alárendelésére, a kommunikáció megszüntetésére? Miért feltételezi egyáltalán az ember a �halál után� fogalmát? Nem feltételezem, hogy létezett, vagy létezik ember, ki ismeri a válaszokat. Feltételezem viszont, hogy az ember természet-szerű eleganciával, a tökéletlenség lenyűgöző erejével éli meg azt, amit kell, vagy akár amit választott.
Tánc: Krausz Alíz, Halász Anna
Díszlet, látvány: Bartos András, Gálhidy Péter szobrászművészek
Képek, zene: Fóti Lázár képzőművész
Fény: Bánki Gabriella