Nem lepte meg, hogy ilyen utóélete és hatása lett egy kritikának?
Dehogynem. Bár előre fel voltam készítve: a nagyhatalmú New York Times egyik véreskezű kritikusa jön a darabunkra. Igaz, így volt ez 2002-ben is, amikor először jártunk itt. Akkor meglepetésre nagyon kedvező cikk született. Most nem éppen… Nem hazudok, ha azt mondom, letaglózott az írás bennünket. Volt két teltházas estünk, és erre fel jött ez a vészjósló kritika.
Még Magyarországon is sokan átvették a cikk forditását…
Igen, meglehet, csak az alapján néhányan el is könyvelhették bukásnak a turnénkat. Szerencsére ezzel szemben nemhogy megfeleltünk az előzetes várakozásnak, még felül is múltuk azt: egy kívétellel mind a nyolc előadásunk teltházzal ment a világ egyik legfontosabb táncszínházában, és még a jegybevételeket illetően is sikeresek voltunk. Majdnem 25 százalékkal több jegy fogyott annál, mint azt előre merték remélni a szervezők. És azért születtek ám nagyon alapos recenziók is, több oldalas elemzések, nem csak ez a rövid, de annál bántóbb cikk. Írt rólunk a Financial Times és a Village Voice is sokkal kedvezőbb hangnemben.
Mindenki szabad akarata, kit hogyan itél meg. Az amerikai kolléga ezzel együtt ritka gúnyos és lekezelő hangnemű irást készített. Mégis, mondja, mit tettek ahhoz, hogy rajta kivül még igy is vagy 20(!) újságiró jelentkezett az előadás megtekintésére?
Mi ugyan semmi különlegeset. Ha csak nem azt az egyet, amit Nagyapánktól és Apánktól (Béjart és Markó) megtanultunk: munka, munka, munka. Mi hosszú évek óta el akartunk jutni Amerikába. Ez pedig nem mehetett másképpen, mintsem azzal, hogy bombáztuk megállás nélkül a Joyce Színházat a meghívóinkkal és az előadásaink videofelvételeivel. Persze szerencse is kellett a dologhoz, mert amikor végre 8-9 évvel ezelőtt kaptunk egy választ New Yorkból, akkor Martin Wechsler programigazgató azt írta, hogy még nem biztos, hogy Győrt választja, mert Párizsból is vannak meghívásai… Aztán legnagyobb döbbenetünkre mégis elutazott hozzánk, és mi lettünk az egyik első kelet-európai együttes, akik felléphettünk a Joyce-ban. Azóta tart a kapcsolat, mi meghívtuk Martint a győri táncfesztiválokra szakmai zsűrinek, és persze továbbra is küldözgettük neki az anyagokat rólunk. Muszáj, mert könnyen elfelejthet bennünket: évente 260 előadást néz meg, közülük kerül ki a színházának nemzetközi felhozatala. Gondolom azért is volt ilyen media érdeklődés a mostani darab iránt, mert szereplésünk egy nagyszabású New York-i rendezvénysorozat (Performing Revolution in Central and Eastern Europe – a szerző) egyik eseménye. A Közép-Kelet-Európa-i kommunizmus bukásának 20. évfordulója alkalmából rendezett összművészeti fesztivál egyetlen táncos bemutatóját a Győri Balett mutatta be. Óriási megtiszteltetés ez nekünk.
Úgy hallottam, hogy nem akárki mellett foglalhatott helyet a bemutatón. A leghiresebb magyar származású balett-impresszáriót, a még ma is aktiv 98 éves Paul Szilardot honnan ismeri?
Vagy húsz éve még Pesten egy operett gálán futottunk össze. Akkor is tisztában voltam páratlan munkásságával, azzal, hogy évtizedekig volt a világhírű Alvin Ailey American Dance Theater utaztató turnémenedzsere, és impresszáriója, de ő volt az is, aki elsőként vitte Ázsiába Balanchine balett előadásait. Szerencsére most személyesen is megtisztelt bennünket a jelenlétével, tanácsaival. Paul egy élő legenda. Nekem minden reakciónál többet jelentett az ő véleménye. A bemutatón jelezte nekem, hogy menjek oda üdvözölni azt a kritikust, aki 2002-ben kedvező kritikát irt rólunk pont a New York Times-ba, és most megtudtam, hogy Olaszországba és Brazíliába ír az előadásunkról.
Kiss János Paul Szilarddal
A nemzetközi kapcsolatokból sosem elég. Önök majdnem minden évben dolgoznak külföldi koreográfusokkal. Miből tudják megfizetni őket akkor amikor a saját táncosaik közül többeknek napi gondjaik vannak.
Ez valóban egy sajátságos helyzet nálunk, de a táncosok többsége elfogadta ezt így. Mienk a második legnagyobb táncegyüttes Magyarországon, mindenki tudja, mennyire kiszolgáltatott pálya ez, főleg 35 éves kor felett. Kevés pénzünk van, de a minőséget meg kell fizetni. Nálunk a külföldi koreográfusoknak inkább adunk több pénzt, de tartani akarjuk a nemzetközi színvonalat. Szerencsére azt legalább el tudtuk érni, hogy a művészeink közalkalmazotti bérezést kapnak, ami sajnos nem mindenhol van így. Nálunk legalább egy havi biztos alapra tudnak támaszkodni, de persze ez még mindig fájdalmasan kevés, és méltatlan. Nem akarok panaszkodni, pusztán arról van szó, hogy sajnos otthon nemigen vannak olyan koreográfusok, akik a mi nagy létszámú társulatunkkal tudnak valami igazán eredetit kezdeni.
Turnéjuk első állomásaként volt egy nyilvános próbájuk a manhattani Magyar Házban, ahol valaki megkérdezte, New Yorkban milyen előadásokat néznek meg a táncosok? Azt felelték, hogy – mint általában - semmire nincs idő. Nem gondolja, hogy nagy lehetőségeket szalasztanak el akkor, amikor gyakori külföldi turnéik során nem szakítanak alkalmat arra, hogy ihletet merítsenek más együttesek előadásaiból?
Sajnos ez a pénztelenség tipikus esete. Egyszerűen nem tudjuk jobban megoldani. Jogos a kérdés, de nincs rá időnk. Jöttünk, majdnem minden nap előadás, utazunk, két nap pihenő, és már próbálunk is a következő turnéra. Máshonnan kell a táncosoknak meríteni az inspirációt… Sajnálom, hogy így van ez, mert valóban kamatozhatna ez a későbbiekben, de meglehet, más ma egy táncos, talán nincs is mindenkiben annyi kíváncsiság mint régebben… Persze, jó volna változtatni ezen.
A Győri Balett 30 éves jubileuma után is időről-időre előkerül az alapítók vezetőjének megválasztott Markó Iván neve, és a viharos szakítása az egyesülettel. Nem okoz ez némi kellemetlenséget?
Nem. Volt aki azt javasolta nekem, hogy ne is hívjam meg a tavalyi ünneplésre Ivánt, ő már annyire nem tartozik hozzánk… Ezekkel nem tudok mit kezdeni. Hogy tagadhatom meg a saját apámat?! A saját családomat?! Már miért lenne kellemetlen a kérdés? Életünk legszebb időszaka köthető 1979 és 1991 közé. Ezt pedig Ivánnal értük el. Oda adtuk testünket, lelkünket a kezébe. Ő meg ugyanúgy, az életét adta nekünk.
Már csak ezért sem gondolja, hogy egy gesztus lehetne internetes honlapjukon az örökös tagok között rögzíteni Markó Iván nevét is?
Elképzelhető… Tudja, az ember mindig azt bántja a legjobban, akit a legjobban szeret. Ez kölcsönös is tud lenni… Mi ezt már sokszor megbeszéltük Ivánnal. Ez egy szerelem volt… Ő különben örökös tag, ezt mindenki tudja. De valóban, a honlapon is elférne egy korrekció.
Mit gondol, lesz-e valaha hiteles, őszinte tényfeltárása Markó Iván hirtelen szakításának a győri balett társulattal?
Nem lehet. Hazudni nem érdemes, az igazságot pedig nem lehet elmondani.
Miért nem?
Érdekeket sértene, embereket bántana meg. Volt egy egyezség Ivánnal, én pedig nem fogom megszegni: tőlem soha senki nem fogja megtudni a válás pontos okát az biztos.
A 2008-as Kossuth-díj átadása után emlitette, hogy az elismerés Győr városáé és az együttesé is. Ugyanakkor azt is mondta, hogy szerencsésnek érzi magát amiért egy vidéki társulat vezetője. Mit értett ez alatt?
Budapesten születtem, minden oda köt. Mégis azt mondom, hogy Pesten nem tudnék elmélyülten dolgozni. Itt Győrben olyan mintha egy kis szigeten lennénk. Egy nagyon jó műhely arra, hogy dolgozni tudjunk. Arról nem is beszélve, hogy minket itt nagyon sokan szeretnek. Ez pedig a magunkfajta embereknek sokszor többet jelent a pénznél is. Őszintén, kedvesen dédelgetnek minket. Amikor az újság megírta annó, hogy Markó Iván elhagyja Győrt, aznap a hentes kérdezte tőlem, hogy miben tud segiteni?!... Azt hiszem, ezt csak az tudja átérezni, aki maga is vidéki művészember.
Hogy lehet kezelni azt a feszültséget, hogy a táncosok napi gondokkal küzdenek, amíg Önök extragázsit tudnak biztosítani külföldi koreográfusoknak? Egyáltalán meddig lehet fenntartani a minőséget ilyen körülmények között?
Ez Magyarország. Ismerem jól a szakmánkat, hét évig voltam a Magyar Táncművészek Szövetségének elnöke. Nagyon nehéz volt lobbizni a táncosokért, hiszen az állam csak sokadrangú támogatottként tekintett mindig is ránk. Tavaly például a parlamentben volt egy nagygyűlés a kulturális bizottság vezetői előtt. A meghívott 15 előadóművészeti szervezet közül én egyedül voltam aki a táncot képviselte. Mondja Pető Iván bizottsági elnök, hogy a számítógép besorolása szerint haladunk a tanácskozáson. Persze én jöttem a sor végén, vagy 4-5 óra elteltével. Gondolhatja, mekkora figyelem és érdeklődés lehetett még a résztvevőkben. Első mondatomban megköszöntem a lehetőséget, és a precízitást. “Itt még a bizottság számítógépe is pontosan tudja, hogy a táncosok az aljanép kategóriája” – mondtam. Röhögtek, de körülbelül ennyit tudtam kiváltani belőlük… Az évek során valamit talán mégis el tudtunk érni azzal, hogy tető alá hoztuk az előadóművészeti törvényt, amelyet ha bár sokan kritizálnak, de legalább megvan, és valamennyire jobb a helyzet ma általánosan.
Komoly, idegőrlő felelőség amit felvetett. Nem is mindenki bírja. Sokan elhagyták a pályát épp a lehetetlen helyzet miatt, nálunk is tehetségek hagyták abba, és mentek el orvosnak, ügyvédnek. A szerencsésebbek külföldre tudtak elhelyezkedni, ahol ugyan annyit keresnek mint itthon, csak épp euróban. Magyarországon az elmúlt 20 évben ez többnyire nyílt helyzet, aki táncos akar lenni, tudja, mit vállal: önfeláldozást és sok-sok méltatlan helyzetet. De ez egy őrült szerelem, másképp nem is lehet csinálni. A Győri Balett pedig még így is a szerencsésebb társulatok egyike. Nem állunk meg, aki velünk tart, az utazhat, külföldön mérettetheti meg magát. Mi most New York után pár héttel már megyünk is Svájcba, Ausztriába és Németországba, 18 fellépés, 16 városban, közte a salzburgi operaház, amely a világ öt legnagyobb operaházának egyike. És a mostani amerikai fellépés is kecsegtet egy újabb lehetőséggel – a főszervezők már most felvetettek egy 4-5 éven belüli újabb New York-i szereplést.
Szerző: Wallenstein V. Róbert / New York
Fotó: Győrffy Gabriella