Augusztus 18-a Ilona napja. Éppen egy képeslapot fogalmaztam Ili néninek - mint minden évben ilyentájt - amikor a szomorú hír megérkezett. Idén nehezen jöttek a gondolatok a névnapi üdvözlethez, mert tudtam, hogy kórházban van, és válságos az állapota. Mégis reménykedtem, hogy még találkozhatunk, beszélhetünk valamikor.

Kőhalmyné Tarnai Ilona - Ilike, Ili néni, ahogy mindenki ismerte - hívő ember volt, az Úr mégis olyan befejezést szánt szép és kerek életútjának, mely valahogy nem illett Hozzá, a született táncos-balettpedagógushoz: elvesztette az egyensúlyát… Egy táncosnak pedig nem szabad megszédülnie, mindig azt az illúziót kell fenntartania, hogy a gravitáció nem létezik, és szárnyal. Szárnyal a teste és a lelke is.
Ili néni szíve-lelke mindig benne volt minden mozdulatában, minden korrekciójában, az összes balettórájában, és szárnyakat adott gyerekek százainak-ezreinek. Szigorú volt, következetes – mint a kiváló mesterek -, de szeretete, empátiája, csodás pedagógiai érzéke valamennyi tanítványa számára szerethetővé tette nemcsak őt magát, de a néha nehéznek tűnő mozdulatokat is. Sosem felejtem el, hogy egyszer veszítette el a türelmét velem kapcsolatban, amikor hét évesen nem akart sikerülni az a fránya keringőlépés. Nem értette, hogy ennek a tehetséges fiúnak, miért pont ez okoz nehézséget, és talán egy röpke pillanatra elbizonytalanodott. De a keringőlépést megtanította, mint annyi minden más mozdulatot, nemcsak nekem, de azoknak a társaimnak is, akikből aztán nem lett táncművész, „csak” jobb tartású, egészségesebb, táncot szerető ember. És ennél többet nem is kívánhatunk egy amatőröket, kisgyermekeket oktató pedagógustól. Tarnai Ilona mégis többet elért ennél: országos hírű mester lett a tatai, tatabányai, esztergomi, oroszlányi és komáromi gyerekek Ili nénijéből.


Kőhalmyné Tarnai Ilona

Elsők közt kapta meg a Táncpedagógusok Országos Szövetsége által adományozott, Réti Piroska alapította díjat is, a Táncoktatás Művészei című, a kitüntetettekről szóló 2004-es könyvben pedig övé volt az első fejezet Réti Piroska után közvetlenül. Ebben a kiadványban így vallott „Életem állomásai” címmel: „…1950-től a KPDSZ Központi Néptáncegyüttesének alapító tagja voltam, Magyary Gizike vezetésével. Később 1951-53-ban a Magyar Állami Balett Intézet esti tagozatára jártam, majd 1960-ban ugyanitt balettoktatókat továbbképző tanfolyam oklevelét szereztem meg. 1963-ban a Népművelési Intézet „A” kategóriás néptánc oktatója lettem. 1965-ben modern gimnasztikai edzőként is dolgoztam. 1951-ben a Népművelési Intézet kéthónapos, bentlakásos tanfolyamot szervezett Alsógödön, amit Magyary Gizike vezetett. Az asszisztensek: Szigeti Károly és Tarnai Ilona… Ha jól emlékszem, annak idején a Táncművészetben jelent meg a Réti Piroska Alapítványról szóló hír. Akkor számomra ez a híradás nem jelentett sokat, nem tartoztam azok közé, akiket itt-ott emlegettek volna szakmai berkekben. Igaz, én sem tettem semmit ennek érdekében. Meglepetésként ért Piroska szándéka, hogy meglátogatná az egyik tanítási foglalkozásomat. Ez 1988 tavaszán meg is történt… Majd jött a kellemes hír a díjról.”
Ilike 1996-ban fejezte be végleg a tanítást, Tatabányán azóta sincs utódja. A város 1992-ben Ezüst Turul Díjat adományozott neki köszönetképpen: ezt az elismerést is elsők közt vette át, többek között Földi Imre olimpiai bajnokkal együtt.

Jómagam öt évesen kerültem a balettiskolájába, ahol előttem olyan kiválóságok is tanultak, mint Ladányi Andrea, a Győri Balett akkori sztárja (máig aktív, zseniális és egyedülálló táncművész) vagy Szabó Éva az Operettszínház fiatalon elhunyt szólótáncosa. Már az első óra úgy megérintett – mindenképpen a zene és Ili néni varázslatos egyénisége volt rám ilyen hatással -, hogy odamentem Hozzá, és közöltem Vele: „Ili néni, én balett-táncos leszek!”. Ő csak elmosolyodott, és azt mondta, hogy „Ez majd elválik, és még nagyon sokat kell tanulnod addig”. De attól a pillanattól kezdve a mai szomorú napig nem vette le rólam a tekintetét. Végigkísérte, végigizgulta tanulmányaimat és a pályafutásomat, és a legnagyobb boldogság számomra, hogy rengeteg örömet tudtam neki szerezni: mindig büszke volt rám, ha látott, és ha beszéltünk, őszintén kíváncsi volt életem alakulására. Amikor Harangozó-díjas lettem egy csodálatos levelet kaptam Tőle – melyet azóta is őrzök -, és egy szinte egyenértékű díjat is: Ili néni külön kitüntetését.

1998 óta magam is tanítok a Magyar Táncművészeti Főiskolán, ahol ebben az évben örökbe lehetett fogadni a székeket a fiatalon elhunyt Kossuth-díjas ifj. Nagy Zoltánról elnevezett színházteremben. Úgy gondoltam, a saját székem mellé Ili néninek is váltok egyet ajándékba. Vártam az alkalmat, amikor valaki el tudja Őt hozni Pestre – már nem szívesen mozdult ki tatai otthonából-, és megmutathatom neki a nevét viselő széket az enyém mellett. Sajnos erre már nem lesz alkalom. De emlékét – gondolom, sok egykori tanítványával együtt – örökre megőrzöm a szívemben.

Ili néni, nyugodjon békében!

Macher Szilárd