Húzódik valahol egy láthatatlan határ. Csak akkor válik láthatóvá, ha átléptünk rajta, és már minden visszafordíthatatlan. Közeledünk. Két dolog tölt el mélységes csodálkozással, a körülmények hatalma felettem, és a körülöttem lévő baj bennem.

Költői tánc vagy második világháborús történelmi archívum? Ezúttal a nézők választják ki, mit szeretnének látni-hallani. A választás anonim, csak egy gombnyomás, és a távirányító mindenkinél ott van. A Tünet Együttes legújabb kísérlete jól modellezi azt a világot, a mai Magyarország társadalmát, amelyben élünk – kiélezve a kollektív döntéshozatal és az egyéni felelősség témájára.

A Voks igazi főszereplője, írója és rendezője maga a néző, minden egyes néző, és ahány néző, annyi szavazógomb. A döntések sora nem ott ér véget, amikor beülünk egy előadásra a Trafóba – mindenkinek minden pillanatban van választása, és ez estéről estére más és más előadást eredményez.

A 2012-ben tíz éves Tünet Együttes a régi alkotótársak mellett ezúttal egy új, fiatal táncos csapattal, egy erre az alkalomra, sokoldalú zenészekből összeállt zenekarral, illetve történészekkel, pszichológussal dolgozik együtt.


Fotó: Dusa Gábor

„És tényleg: ha a szavazati arány átlépi az ötven százalékot, rögtön nézőpontot vált az előadás. Nem csalás, nem ámítás: demokratikusan döntünk az aznapi (persze folyamatosan változó és változtatható) arányokról. Bevonnak a játékba, számítanak ránk, fontosak vagyunk. (…)
Az előadás egyik rétege nyomasztó, „láthatatlan árnyékként” a táncot folyamatosan végigkísérő, de csak ritkán szerephez jutó hír és újságcikk-összeállítás a harmincas-negyvenes évek fasizálódó és háborúba sodródó Magyarországáról. A válogatás kiváló, nem a száraz tényekre, hanem a személyességre, az egyéni nézőpontokra, az érdekességekre fókuszál, így még az a gyanú is felmerül bennem, hogy Peer Krisztián dramaturg belepiszkált itt-ott a szövegekbe, de nem: a korabeli valóság ilyen szégyenletes, morbid, nevetséges és leleplező egyszerre. (…)
Komoly kérdések, pedig az egész csak játék. Teszt. Hiszen érdemben nem tudjuk befolyásolni a dolgok menetét, s nem futtathatjuk ki máshova a második világháborús történelmet sem. A darab mégis azt modellezi (…), hogy igenis kötelességünk belenyúlni a körülöttünk zajló folyamatokba, alakítóivá válnunk a saját és közösségi sorsunknak.” (Králl Csaba, Revizor)