„Szerencsés véletlen”, hogy éppen 120 éve (december 14-én) született a hazai tánctörténet egyik legjelentékenyebb személyisége, - mert egy nemzetközi konferencia miatt még a nyáron kutakodni kezdtem életrajzában, és akkor eszméltem: méltatlanul keveset beszélünk róla, holott szakmai öröksége a mai napig hat.

Nem az évforduló miatt kell róla beszélni, és még csak nem is azért, mert életútja olyan sorsszerűen tipikus és mégis személyesen egyedi művész-és pedagógus sors a 20. század derekának Közép-Európájában. Ami a valódi reveláció: mennyire ma is aktuális problémák foglalkoztatták, mennyire fontos az a fókusz ma, amely az övé is volt, mintegy 60-90 éve már!

Az életmű jelen-idejű jelentőségére való rádöbbenésem „pikantériája” az, hogy Szentpál (szül: Stricker) Olga (Budapest, 1895-1968) első életrajzírója: egykori tanítványa, sógornője (Rabinovszky Klára) leánya egyben az édesanyám, Merényi Zsuzsa.  A Szentpál-monográfián a ’70-es évek elején kezdett dolgozni, tehát még bőven abban a korszakban, amikor a szabadtánc, a 20. század első felének újító mozgalmai Magyarországon gyakorlatilag tilalom alatt álltak. Az 50-es évektől a 80-as évek végéig a téma olyannyira tabu volt, hogy még otthon is csak a kedélyes családi vonatkozások és sztorizás szintjén került elő. De a korszakban tabu volt a holokauszt éppúgy, mint ami „polgári” vagy  „individualista”, az életrajz írója tehát kínos óvatossággal kerülgeti az aknákat, mindazonáltal virtuózan oldja meg a tények finomítását, s a valótlan állításának elkerülését, - legfeljebb elhallgat… (Természetesen vannak más, „függetlenebb” források is, épp ezek által volt ellenőrizhető számomra az életút tisztasága.)

Azért fontos ma Szentpál Olgáról beszélni, mert pont olyan művész és ember volt, amilyenekre ma is szüksége van a szakmának: benne élt a társadalomban, észlelte annak kulturális szükségleteit és hiányait, művészeti tevékenységét is ennek a szemléletnek vetette alá, és semmilyen nyomás alatt nem engedett a minőségből.

Még zeneakadémiai tanuló évei alatt volt alkalma látni Budapesten Émile Jaques-Dalcroze „mozdulat-szolfézs” (1) bemutatóját, ami olyannyira inspirálta, hogy zongoraművészi diplomájával kezében (1914-ben) kiutazott a híres mester Hellerau-i iskolájába, hogy 3 éven át tanulja rendszerét.

Hazatérve azonnal oktatni kezdi, először zeneiskolákban, (hiszen a módszert a mester elsődlegesen zenét tanulók számára dolgozta ki), majd a Színiakadémián, 1920-tól pedig már a Zeneakadémiára is hívták. Tanfolyamai hamarosan népszerűek lettek, s 1927-ben férjével, a művészettörténész Rabinovszky Máriusszal (1895-1953) megnyitották iskolájukat az e célra tervezett és felhúzott épületben  (a mai Városligeti fasor 3. udvarában. Az iskola helyén az utóbbi évtizedekben az Artistaképző működött).

Ez a kulturális központ – ma már így neveznénk – funkcióiban megelőzte korát, és ma is példa lehetne számunkra. Szentpál Olga hitvallása szerint a mozgásművészet pszichológiai, pedagógiai eszköz is, gyakorlásával gátlások küzdhetők le, s fejleszthető az önkontroll, s az empátia. Nem azt tartotta elsődleges céljának, hogy művészeket képezzen, hanem, hogy bárkit hozzásegítsen egy egészségesebb, teljesebb életgyakorlathoz. (Miközben persze, kifinomult igényessége és művészi tehetsége folyamatosan hozta létre azokat az értékeket, melyeket eleinte az iskola vizsgaelőadásain, majd társulati jellegű működés kereteiben is manifesztálódtak.)

A férjével együtt vezetett szellemi műhely egyszerre tudott kiszolgálni:

-egy széles társadalmi érdeklődést: külön a kisgyermekek, külön a serdülők, s külön a felnőtt hölgyek számára tartott (a Dalcroze-féle ritmikus gimnasztika alapjain kidolgozott) mozgás foglalkozásokkal;

- a haladóbb, ügyesebb tanítványok számára művészeti képzést (melyben az alaprendszeren kívül még számos tantárgy: Laban módszer, akrobatika, balett, zene, művészettörténet is szerepelt); majd színpadi, művészeti tevékenységet;

- és, ami a leginkább figyelemre méltó: szakmai tanárképzést, rendkívül magas szinten kidolgozott (didaktikai, pszichológiai és egyéb elméleti tárgyakkal bővített) tematikával.

Mindemellett az iskola – és persze a család lakása, mely az udvar másik oldaláról nyílt -, a kor hírneves íróinak, költőinek, zeneszerzőinek, színészeinek, festőművészeinek találkozóhelye is volt.

Egészen a 40-es évek elejéig, amikor az iskolát be is kellett zárni. Az 1942-45 közötti időszakot az életrajzíró Merényi  (maga is holokauszt-és lágertúlélő) gyakorlatilag kihagyja. Egészen döbbenetes szikársággal ennyit ír: „..a német megszállás hónapjaiban az illegális mozgalom által rendelkezésre bocsájtott papírokkal bujkált”.  Való igaz, hogy az egész (immár 3 gyermekes) család (2) a csodával határos módon „ússza meg” a deportálást Budapesten, - miközben a monográfiában egyetlen szó nem esik származásukról…

Lényegesen több azonban arról, mennyire tele volt tervekkel Olga néni 1945 után: nehéz lenne hiánytalanul felsorolni a megvalósult és meg nem valósult terveket, mint például:

-          a közismereti oktatásban bevezetendő táncos mozgás órák tervezete; (ma is aktuális téma);

-          egy 2 szakos Mozgásművészeti Főiskola terve;

-          Tánc szak a Testnevelési Egyetemen (2 évig működött is);

-          Táncrendező szak a Színművészeti Főiskolán (működött is az 50-es évek végéig, de ő csak az elindítástól vezette pár évig);

-          Zeneművészeti Főiskola opera szakának mozgásképzése,

-          reneszánsz és eredeti népi táncok gyűjtése, rendszerezése és lejegyzése;

-          klasszikus balett módszertan elsajátítása…

Saját iskoláját ugyan újra kinyitja a háború után, de hamar be is zárja (még mielőtt amúgy is bezáratták volna, ahogyan a többi hasonló profilú iskolát 1950 körül), igazából nem is úgy éli ezt meg, mint valami veszteséget, hanem úgy, hogy lelkesen nyitott az újra. Igen, idősödő fejjel tanul klasszikus balettet a Szovjetunióból 1949-ben Budapestre delegált balettmestertől,  de valójában már 1937-ben azért küldi Párizsba tanítványát, a 20 éves Lőrinc Györgyöt, hogy az ott balettet tanuljon, s majd hazatérve az ő iskolájában oktassa is. Néptáncot is már a 30-as években gyűjtött (tehát nem csupán akkor, amikor a „népi hatalom” indikálja ezt), önszántából, valódi érdeklődésből.

Az 1950-ben alapított Balett Intézetben akkor is kap feladatot  az első igazgatótól, Lőrinc Györgytől (éppúgy, mint még néhány más volt „Szentpál-os”), ha ez kultúrpolitikai szempontból kicsit rizikós is. A társastánc munkaközösség élén dolgozza ki a történelmi társastáncok tananyagát.

Nyugdíjazása után továbbra is gyűjt, lejegyez, analizál, jegyzetel, pontosít, elméleti tevékenysége nem szűnik meg egyetlen pillanatra sem, haláláig.

Iskolájának volt tanítványai, munkatársai az 50-es évektől kezdve még évtizedeken át vagy a balett / néptánc / művészi torna / színművészet jelentős szereplői (oktatók, koreográfusok, rendezők), vagy a kulturális élet adminisztratív területein folytatnak aktív szervezői tevékenységet. (Visszaigazolva ezzel a tanműhelyben folyt oktatás nyitottságának, sokoldalúságának és szellemi szintjének eredményességét.)

Keveset beszélünk koreográfiáiról, pedig a korabeli kritikák is elismerték ezeket - de sajnos valójában nagyon kevés konkrét emlékünk maradt ezekről: néhány emblematikus, híres fénykép (a korszak nagy fotósai dolgoztak vele: Angelo Funk Pál, Máté Olga, Szőllősy Kálmán), pár szavas leírások, műsorfüzetek, - és egy pár perces rekonstrukció, melyet Laban-táncírás alapján készített el Merényi Zsuzsa a Magyar Televízió számára 1983-ban („Mária lányok”, 1938).  Rengeteg (mintegy 120) kompozíciója között van olyan is, melyet a 20-as 30-as évek nagy színházi rendezői (Hevesi Sándor, Keleti Márton, Hont Ferenc) felkérésére készített el koreográfiai betétként többnyire a Nemzeti Színházban, de más rangos színházaknál is.

Türelme, optimizmusa kifogyhatatlan volt. Példája nehezen követhető, de... valódi példa.

Szerző: Lőrinc Katalin (2015. december)