Három kötél az ég felé.
Három férfi és még egy: az egység.
Frenák Pál nagysikerű koreográfiája újra a Trafóban!
Frenák
Pál ebben az éteri, légies koreográfiájában megkísérli kinyitni
a ketrec ajtaját és szabadon engedni a tudatalatti vadállatait.
Az előadás egy történet arról, hogyan feszül egymásnak a racionális
és az ösztönlény egyetlen testen belül - felvetve egyúttal a kérdést:
hol a helyünk nekünk, rejtőzködő férfiaknak? Az előadás ugyanakkor
ezen az élményen túlmutatva mélyrepülés a tudattalanban, kutatás
az ösztönökben, amelyekből személyiségünk táplálkozik.
Vajon miért beszélünk ritkán úgy a férfi test esztétikájáról, ahogyan a nőiéről? Tanulmányozhatjuk a férfilét alaptípusait és a figurák közt fennálló, törékeny erőegyensúlyt; a gyűlöletet, a követelőzést. Radikális víziót az emberi kapcsolatokban rejlő reménytelenség tudatáról. A férfiszexualitást különböző aspektusokból: eredetét és tudattalanban eredő forrásait. Kegyetlen érzékiséget, költői könyörtelenséget.
Az előadás fekete humora, iróniája, az agresszió felmutatása érzékelteti az érzelmek elsivárosodását, a klisészerűséget, amely a ma emberi kapcsolatait elborítja. A Fiúk magában hordozza készítőjének az emberi lélek működéséről felhalmozott intuitív tudásanyagát. Közvetlen kapcsolatban van a tudattalan mélyrétegeivel, de egyszerre fogható fel társadalmi látleletként is.
Három
egyéniség a levegőben - egyetlen személy három testben. A magányos
férfi szólója, aki meglátogatja személyisége különböző, láthatatlan
tartományait, miközben a három lebegő alak visszavezeti őt a zaklató
valóságba. Ez a hatalmas és termékeny világ, melyből az emberi
tudat folyamatosan táplálkozik, és amely mindannyiunkat menekülésre,
rettegésre késztet, nem más, mint a tudatalatti. A színpadkép
egyszerűsége szinte fájdalmat okoz a szemnek: három kötél, mely
a föld és az ég között feszül. A tejszerű felület, amiben járunk,
amely a mélységet érzékelteti: a lehetetlenség ösvénye. A fény:
erősíti a két térrész különállását, határozottan elválasztva azokat
egymástól. A zenei kompozíció: folyamatosan változó experimentális
zene finom énekhanggal - áthatol rajtunk, és saját torkunkban
leli meg önnön forrását. És a semmiben elmerülő játékosok : táncosok
és akrobaták, akik az ismeretlen élményéhez juttatnak a kinyíló
térben.
Koreográfia: Frenák Pál
Zene: Fabrice Planquette
Szcenográfia: Kis Péter
Jelmez: Lisa Kostur
Fotók: Peti Péter
Előadják: André Sueiro Barbosa, Rolando Rocha, Miguel Ortega, Gergely Attila
Fény: Marton János, Kovács Áron
Hang: Hajas Attila
Színpad: Ferenczi László
Technikai vezető: Kovács Áron