Három fiatal, ígéretes táncos-koreográfus közös estjét mutatta be a MU Színház: Gold Bea, Dombi Kati és Umniakov Nina alkotásaiban leginkább az a közös, hogy mindhárman az Artus társulatának tagjai. A három táncos az önálló alkotói munka terén különböző - nem pusztán művészi - fokokra jutott el: Gold Bea például tíz éve készítette el első koreográfiáját, a Mészöly Andreával közös Kutakat: eddigi, mintegy fél tucat munkájának sorában 2000-es keltezéssel található meg Kis gésa című szólója, melynek most átiratát adta bele a közösbe. Dombi Kati és Umniakov Nina önálló koreográfusi pályája Gold Beáénál jóval rövidebb, ők voltaképp az elmúlt évadban lettek koreográfusként is ismertek. Táncosi triászukat a közönség mostanában, legemlékezetesebb formában talán a Rókatündérek című, bűvös Artus-darabban élvezhette. A három koreográfia természetszerűleg erősen eltér egymástól - egymás mellé rendeltségüket alkotóiknak a Goda Gábor vezette társulatban fennálló tagsága indokolja.

Gold Bea orientális ihletettségű szólója nem valamiféle sikkes utánérzés, utánzat: kis gésája feszültséggel, fanyar humorral teli, jellemábrázolásra törekvő munka a maga húsz percében. A címszereplőt jókora vászonfelület mögött, árnyjátéki formában pillantjuk meg. Nemes sziluettje mintha egy törékeny csészéről szökkent volna a lágymányosi színpadra. Az alak kissé gépies mozdulatai, autentikus kontúrjai teaszertartás momentumait idézik. A - japán hatásokban igen gazdag - világzenei aláfestés hol lírai, hol izgatottan pattogó ritmusai szinte látható környezetbe emelik az árnyékot. Pedig a színpad üres: a szín egyik sarkában finoman mozduló sziluettre tapad a szemünk. Gold Bea szemezget az árnyjáték adta lehetőségek varázsos sokaságából: tenyeréből például szalag ereszkedik alá, melyből bot lesz: a fiatal nő megöregszik, görnyedten pálcájára hajol. Egyszerre kilép a takarásból, s a gésa ott áll a szemünk előtt. Haja pálcákkal kontyba tűzve, testét Kovács Helga tervezte, tetszetős, stilizált, hófehér kimonó fedi. Arcára a sminkes Matis Edit hófehér festéket vitt fel, a táncosnő szemöldöke két, lendületes, elegáns ecsetvonás, ajka helyén valamiféle furcsa, csillogó, vérvörös idom, apró, csücsört formázó "pótajak". A táncosnő mozdulatai hol légiesek, elegánsak, kecsesek, hol groteszkek, idegesek. A gésa aztán mintha mind gyakrabban kiesne szerepéből: magának játszik, magának veszti el a kontrollt. A személyes, csapkodós hiszti és a szertartás könyörtelen rendje keveredik mozdulataiban. Az alak egy hirtelen terpeszguggolásból felállva jókora dobókockát hagy maga alatt a padlón, mint egy tojást rakó kotlós. A groteszk módon előbukkant idomot aztán fejére helyezi. A sorsvetés ő maga. Tánca, forgásai közben a kocka, mint rendesen, mindig más számot mutat felénk. A gésa aztán szabadul. Padlóra helyezett reflektorhoz közel kúszva, lebontott kontyából előhúzott pálcikáival ajakon szúrja magát. Átdöfi a bökőket az "álszájon": az apró, piros félgömb koppanva hullik a padlóra. A sajátos harakirivel az alak kitör porcelánfiguraságából: kiengedett hajjal, megfakult sminkben, rendetlenül és már-már természetes önmagaként áll előttünk ennek a rövid szabadulástörténetnek végén.

Dombi Kati kvázi-szólójában tovább utazunk, Keletről saját kontinensünkre: finn és francia, remekül választott dalok teszik még könnyedebbé, érzékibbé ezt a könnyed gyakorlatot, a címében szcenikus és áttételes tartalmat hordozó Háromfényt. Hangulatokban utazunk, latin vörösben, skandináv pasztellben, lunatikus kékben úszik a szín.

A cikk folytatását a kontextus.hu oldalon olvashatják.

Halász Tamás

Fotó: Kardos Zsuzsa