Csillagtalan fehér éjszaka időn kívüli, ember nélküli világa látható a színpadon. A nézőtérre nyílik a hátul fehér paravánfalakkal zárt, lehatárolt tér. Szinte nekünk jön, kitárulkozik hideg, laboratóriumszerű félhomálya. A paravánokra filmet vetítenek: két bárány néz vissza a sínek közül nagy barna szemekkel, majd egy nagyváros képeit látjuk: mozgólépcsők, kirakatok.

Bal szélen egy tükrös ajtó nyílik. Mintha ketten próbálnának behatolni a térbe, egymással szemben és egymásnak háttal. Kiérve egy emberré olvad a test és a (tükör)képmás. Egyesül a síkbeli és a térbeli. A táncos óvatosan belekóstol a térbe, két kezét kinyújtja, maga elé, akárha ismeretlen terepen, védelem gyanánt. Egy kicsit előre merészkedik, majd visszahúzódik. Pilinszky két sorát hívja elő bennem a kép. "Kiemelek egy ismeretlen embert a semmiből és eleresztem őt."

Egy ember görnyed a fénycsóvában. Összehúzódik. Saját magába bújik. Menekül. Megpróbál eltűnni, összemenni, megszűnni. Nem létezni. Létezik, lélegzik, áll. Görbül és táncol. Rávetül a fény. Hús-vér jelenés, zavarba ejtett sztár. Kivilágított, felnagyított ember. "Könyörög, mutatja magát" Isten és a közönség színe előtt.

Ki ez az ember? Bárki? Akárki? Horváth Csaba? Vagy mi magunk? Ki az, aki megmutatja magát és húzódozik a megmutatkozás elől?

Talán egyik sem, vagy mindegyik. Egy ember táncol a szimbolikus térben: Horváth Csaba. Útkeresést táncol, bizonytalanságot, eligazodást, alázatot, fölényt. Hol büszkén, flegmán, hol kétségbeesetten. Egyedül, de nem magának táncol. Valamiféle transzcendens jelenlét kíséri a mozdulatait, vagy legalább a jelenlét lehetősége. Befelé és kifelé is figyel. (Talán a címmel játékba vont Pilinszky - világ is erősíti ezt a képzetet.) Egy emberalakot táncol el, aki magában hordja Isten fiát, ahogyan Isten fia ő maga is. Egyszeri képmás. Egyetlen porcikája egyetlen mozdulata sem kicserélhető, nem állhat helyette más a reflektor fényébe.

A táncos fehér pólót és geometrikus mintázatú nadrágot visel.
Az egymásba kapcsolódó mintaformák labirintust idéznek, kirínak az egyszínű tisztaságból. Az elveszés, útkeresés nagyon egyszerűen jelzett szimbolikával jelenik meg magán a testen, praktikusan elrejtve, funkcióba téve, mégis felmutatva.

Az előadás egymásba folyó képei töredezett mozaikok egy kiszakított, kitágított, megvilágított időpillanatban. A kétségbeesés és a megnyugvás gigantikus pillanata ez. Egy különleges, terhes pillanat (talán a halál előtti), amelynek tiszteletére áll az idő, mert benne foglaltatik egy egész élet.

A háttérben filmvásznon rohannak a képek. Mozgólépcső. Majmok. Felirat: Majd holnap alszol. Flamingók. Vidámpark, körhinta, angyal, kétágú harsona. Kirakatbabák. Első pillantásra ijesztően élők, második pillantásra ijesztően holtak. Merev arcok, embermásolatok. Az emberi lét ikonjai.
Horváth Csaba teste is arcszerű. Minden ízében kifejező, minden porcikájában élő arc. Egy test. Elesett, és erőteljes magányba vetett, színpadra dobott test.
Néha elhátrál a paravánoktól, megijed a vetített, más dimenziójú világtól, ami körülveszi, máskor beleolvad a környezetébe, kaméleonként lapul a vászonhoz, és a testén pereg a film.

Tükörképek, árnyékok, kivetülések: egy test megvalósulási formáit keresi. Az előadás játékba hozza a különböző dimenziók határmezsgyéit és ezzel misztikus létállapotot, filozofikus helyzetet teremt, ahol a hétköznapiság részévé válik az eszkatologikus kérdésfelvetés. Mindez egy vállaltan reflexív színpadi világban történik meg.

Merre, hogyan, meddig, miért és kinek élünk? Keresnek és kérdeznek a táncos mozdulatai, tapogatja a teret. Tétova tanácstalanságán a Súgó segít. Blaskó Bori földöntúli öltönyös bohóca föloldja a táncos magányát, ám mégsem lesz része a produkció lehatárolt terének. Talán egy másik világból jött? A tükrös ajtó mögül, a játéktéren kívülről suttog, ölében a példány. Mi, nézők is látjuk őt, és halljuk a szavait, mondatfoszlányait, amiket a táncos alak elismétel, és mozdulataiba foglal. Nem összefüggő az elhangzó szöveg, tapintható a hiány, a szavak közötti csönd. Talán a táncos is épp ezt keresi és dédelgeti mozdulataival. "Nagy csöndesség." Ez az utolsó elsuttogott mondatfoszlány.
A szavak mint sugallatdarabkák lökik tovább az alakot, utat mutatnak neki, amit az hol elfogad, továbbgondol és megvalósít, hol ellene szegül. Például azt, hogy "Fegyverrel és éhséggel", nem hajlandó elismételni. "Én ezt nem mondom." Ellenkezik. Akarata van, amellyel egy másik akarat, vagy irányító elv ellen szegül. Mi ez az akarat? Rendezői koncepció? Az előadás előre megbeszélt menete? Determináció? Isteni elrendelés?
Az előadás egymásba játszatja az élet alapvető, kiinduló kérdésfelvetéseit a művészet önreflexív problematikájával. Ki irányít az előadásban, és ki az életben? Ki az, aki súg, és kinek súg? A táncosnak, aki elfelejtette a szövegét? Az alaknak, aki a színpadon táncol? Egy embernek, aki nem tudja, hogy merre menjen tovább? A Súgó a színpadra kerül, felmutatódik. Egymásra utal a színpadi súgás és az isteni sugallat. A súgás, a suttogás és a sugallat, ami nem mindig hallható, összemosódik, egybecseng. A transzcendens és az előadáson kívüli titokzatos erők összeérnek Horváth Csaba előadásában.
" És." Súgja sejtelmesen. "Tessék?" Kérdez vissza a táncos. "És." Mondja még egyszer a Súgó. Közhely, hogy a kommunikáció sosem működhet tökéletesen. A telefon recseg, a gondolataink máshol járnak, a szavak alatt nem ugyanazt értjük, és ki tudhatja, mi az, ami valójában történt, kinek lehet hinni, hiszen Jézus történetét is négy evangélium őrzi különbözőképpen. Se ember és ember, se Isten és ember nem értheti meg egymást tökéletesen. A helyzet iróniája, hogy épp az egyszerű, rövid, "csak" összekötő szerepet játszó "és" szó hibázik, és jelzi, hogy az összeköttetés nem zavartalan. Ebben a kicsi és -ben és a bájosan meghitt jelenetben, ami a táncos és a Súgó, Isten angyala és az ember között lejátszódik, megérezhető valami a keresztény kultúrkör mítoszainak és szent szövegeinek csodálatos misztikájából és hétköznapi intimitásából.

A jelenet filozófiáját még egy csavarral továbbpörgeti az előadás fizikális teréből való kiszólás, a színpadon kívüli láthatatlan "transzcendens-transzcenikus", "segítő" szférába, a technikusnak. "Vedd halkabbra a zenét, mert nem hallom a Boriskát.� De a kommunikáció a másikkal (az előadáson kívülivel) lehetetlen. "Fényeskedjék neked az éj öröküres monstranciája.� Mondja Pilinszky. "Nem hallom, mert túl hangos a zene." Válaszol a technikus az üres égből, a kiürült mennyből a kérésre. Az előadás viccként, parodisztikusan is megjeleníti saját problémafelvetését.
A Súgó később kellékessé is válik: tárgyakat rendez. Végighurcolja a színpadon a vetítőgépet, a zsinór súrolja a földet utána. Hatalma van a vetített világ fölött, bár ez a hatalom vagy fölény incselkedő, játékos emberi formában nyilvánul meg. Inkább csak szolgálja a táncost, mintsem irányítaná. A transzcendenssel való kapcsolat egyszerre komoly, és végletesen játékos.

A táncos festékszórót ráz. Egyhelyben fut neki a feladatnak. Komolyan és megfontoltan cselekszik, érezni, hogy halálos tétje van a mozdulatsornak. Különös grafitit fúj a tükörre fehér festékkel, főnévi igenevekből. Először a szó végét, aztán az elejét, és csak utoljára egészíti ki a közepével. Néma dadogás.
Ni. ha...ni, hazudni. Ni. Cs...ni, csalni. Ni. b..ni. Baszni - gondolom, hiszen megtanultam a szabályt: ennyi hely maradt ki. De nem: bántani. A kihagyásokra kerül a hangsúly, itt is, ahogyan a súgós jelenetben, arra, ami csak a körvonalai által van jelezve, arra, ami hiányában van jelen, vagy ki nem mondható. És ott van az úton a baszni szó keménységétől a bántani kedves szomorúságáig, és ennek a kicsi jelenetnek a véresen komoly játékos lendületében Horváth Csaba Pilinszky ihlette emberképmása.

Sebők Borbála / Bárka Hajónapló Műhely


Fotó: Dunaújváros Online - www.dunaujvaros.com

AA Monotánc Fesztivál honlapja: www.dunaujvaros.com/monotanc