A magyar táncművészeti és táncszínházi élet online magazinja.
Meghökkentővé, sosem látottan furcsává formálta a Trafó terét különleges előadásához Ladjánszki Márta. A táncos-koreográfus szisztematikus építőmunkája egy újabb, jelentőségteljes állomásához érkezett. Táncolta saját maga, majd felkért pályatársai reá készített, rövid szólóit. Komponált és táncolt kettősöket és háromszereplős koreográfiákat. Készített előadótárssal, közös duetteket. Táncolt mások, sokszereplős produkcióiban. Jelentkezett egészestés szólóelőadással - saját, és más alkotó kompozíciójával. Ezúttal pedig olyan, többszereplős művét mutatta be, melyben ő maga - bár megjelenik, de nem táncol. A Ladies first! vagyis Hölgyválasz négy remek táncosnőre készült alkotás: magában hordozza a bűvös szám megannyi jelentését, értelmezését, megfeleltetését. Legnagyobb értéke tere és eszmeisége.

Andrea Paolini Merlo nem csupán koreográfiát, de (Gyarmati Zsófiával) jelmezt és fényeket is tervezett Uncertain Harmony című alkotásához. Ez a tömör, remekül szerkesztett, igen tetszetős, hatszereplős alkotás izgalmas, intelligens, mélyen érzékeny "válasz" Ligeti György kompozíciójára. Merlo jó érzékkel, fantáziával készítette el - formai határokat kreatív módon tartó - alkotását. Látvány és hangzás hol vadul dongó méhkast, hol víz alatti mesevilágot idéz. A játék egyes pillanatai (mint a férfiak térdére támaszkodón szinte lebegni látszó táncosnők képe) ötletességükkel, látványukkal feledhetetlenek.

A lángelmék egyik jellegzetes tulajdonsága, hogy biztos szemmel képesek megtalálni egymást: Nagy József (közismert, széles körben használt nevén Szkipe) és Vladimir Tarasov, a Litvániában élő (így nevét a helyi ortográfia szerint, és nem oroszosan író) zenész kettőse pazar kombináció. A Nagy és a Jel Színház korábbi, klasszikus, grandiózus előadásaihoz szokott szem az elmúlt években Magyarországra is eljutott Szkipe-féle kamaradarabok (szóló, kettős) nyomán már átállhatott azok intimebb, zártabb hangvételére. Szándékosan nem használtam a "személyesebb" szót, hiszen ez változatlan intenzitással vonatkoztatható valamennyi, mágikus alkotására.

Kerek tizenhárom évvel ezelőtt, a még csak története legelején járó Budapesti Őszi Fesztivál programkínálatába foglalt Flamand Kortárs Művészeti Napok keretében járt nálunk Anna Teresa De Keersmaeker világhírű társulata, a Rosas. Most ismét itt az Őszifeszt és műsorában ismét egy "szubfesztivál", a Flamand Szezon, melynek ékköve újra a világhíres alkotó egy koreográfiája. Mennyivel több mindez, mint nosztalgia.

Az előadás ismeretében kissé meglepődve olvassa recenzens utólag, hogy Kovács Gerzson Péter legújabb koreográfiáját a modern társadalom konkrét vadhajtásai iránt érzett felelős ellenszenv ihlette. A Tranzit és a Bankett után a trilógia záró darabja, az Örök élet termékek „ismét egy valódi mai korrajz: a fogyasztói attitűd felerősödése és a médiából ránk zúduló hamis értékek - mint az örök fiatalság és fittség megtartására irányuló ideálképek – kritikája”, írja a Trafó műsorfüzete, egy lentebbi passzus pedig hosszan sorolja a kipécézett mozzanatokat modern életünkből.

 

A Melankólia udvartartása bolondostul fekete. A feketére mázolt bőr alól előragyogó, majd rendre visszafedett fehérség szolgál az előadás alapzataként. Nemtelenre feketített párosok kapaszkodnak egymásba a fájdalom ellen, amelyet ők maguk nemzenek a világra. Az ember mégis pompás győzelmet arat – önmagán.


Üdítő, energikus, kidolgozott, erős és pontos. Így lehetne jellemezni az első ízben bemutatkozott Mu Terminál csapat játékát. A szakmai életbe frissen kikerült hét fiatal táncos odaadó, lelkes, elmélyült stílusa már az előadás elején felcsigáz: energiák szabadulnak fel, és mindenki töltődik. A háttérben két fiú ütős hangszereken játszik, és a "streetereknek" öltözött táncosok profikat megszégyenítő pontossággal élnek együtt a dobok pulzáló lüktetésével.

August Strindberg 1888-ban született drámájának, a Júlia kisasszonynak (Fröken Julie) számos, különböző műfajban feldolgozott előadása, adaptációja születik napjainkban is: legutóbb filmre például 1999-ben vitte a brit Mike Figgis (első, mozgóképes változata természetesen Svédországban született, először még 1912-ben, majd hangosfilmen 1951-ben), a műből készült legfrissebb magyarországi bemutató pedig pár nappal Bozsik Yvette Társulatának premierét követően, a Vidám Színpadon, Varga Zoltán rendezésében látható.

A bolgár rendező-eladó "monodrámája" rendkívül szélsőséges hangulat-állapotot teremt: hol nevetünk, hol szemöldökünket ráncolva széttárjuk karjainkat, hol pedig inkább sírni tudnánk. Igen, valahol pont a nevetés-sírás határon húzódik a közönség állapota. Megvan a gyomorgörcs, a szapora pulzus, és magunk sem tudjuk, mi lesz belőle, hiszen még azt is nehéz eldönteni, hogy pozitív vagy negatív, azaz szomorú-e vagy inkább vicces ez az egész.

Fekete sötét. Sötét sötét. Nem látni semmit. Egyszercsakordítás. Álom? Rémálom?
A sötétből felriadva az ébredés-álom felcserélt paradigmáiba csöppenünk. Ezt a hely illetve egyben szerep- és funkciócserét látszik alátámasztani maga az elrendezés is, belépve ugyanis azt tapasztalhatjuk, hogy a nézőtérből alakítottak ki lépcsőzetes színpadot, s minket ültetnek a volt pódium helyére. A lámpaoltást követően hirtelen egy kötélen hintázó ember zuhan el a fejünk fölött.