A magyar táncművészeti és táncszínházi élet online magazinja.
Hajdan szalon volt. Ma már csak egy megfakult, ütött kopott, repedt falú szoba: régi festmények helye a falon, tönkrement zongora, esővíztócsa a padlón. Sokat láthatott és láttat most is ez a helyiség: a belga társulat előadásában az elszegényedett család emlékei, személyes élettörténeteik elevenednek fel az elkerülhetetlen elmúlás vagy inkább hanyatlás finom iróniába csomagolt dobozaiban.

Harmadik alkalommal látogatott Budapestre a venezuelai születésű táncos-koreográfus, José Navas és Montrealban működő társulata, a Compagnie Flak. Ezúttal ismét a szikárság, a tiszta mozdulat, a térbe írott mozdulat kalligráfiája kapott főszerepet José Navas színpadán. Portable Dances (Hordozható táncok) című, három tételből álló, Budapesten bemutatott alkotása üres térben, minden szcenikai elem mellőzésével volt látható.

Sejtelmes, nyugtalanító, a Trainspotting, vagy Sarah Kane világát idéző térben játszódik a La dance company új estjének első, félestés koreográfiája. A Trio koreográfusaiként két monogramot jelez csak a színlap, később, a kétmondatnyi ismertetőből derül ki: J. U. az Jorma Uotinen. A monogram nem véletlen, egy picit zárójelbe tételnek minősül. Akárcsak az "L.A.". Olyan közös műről van szó ugyanis, amely nem közös, nem egyidejű, együttes munka eredménye. Ladányi egy már létező táncjátékot adaptált, de annak csupán alapötletét tartotta meg. A vállalkozás, akárcsak a végeredmény - izgalmas.

Színes tollúra pingált emberszellemek bolyonganak önnön erdejükben. A baltával saját törzsükbe hasítanak, táplálékért a másik húsába tépnek. A megolvasztott jégmező kifolyik a talpuk alól, verejtékező testükből épül a ház, amelyben utódaik laknak majd. Ez a törvény a testörvényben.

Vagy mégsem? Mindegy, ne menjünk még bele. A PR-evolution egy próbafolyamat hullámvölgyeibe, közös tréning energikus, ihletett és elfáradt periódusaiba kalauzolja a nézőt, mindezt az emberi kapcsolódási lehetőségek szövevényes tárházával átitatva teszi.

A társra vágyó, de a társtalanságból és szenvedésből táplálkozó művész agóniája az egonegonegon . Én, én, én. A festő autonóm és kikezdhetetlen énként is társra vágyik, de mihelyt megszerzi, birtokolja is a nőt, a húst - végül elégeti, s ismét magára marad.
A művész élő modellje halottá lesz, mert a kép igazibb lényegét mutatja meg, mint maga a valóság. A nőt maga a festő teremti meg: idomait, szagát, színeit - s mivel a modellt az utókor csak a vászonról, Schiele zsenijén átszűrve ismerheti: kizárólag ebben az alakban létezik. Festményein a nők, a prostituáltak görcsbe rándulva, nemi szervüket feltárva, élő hullaként vonaglanak.

Ütős hangszerek és gyermekien érdeklődő ösztönteremtmények humoros kettőse "szólal" meg Horváth Csaba kísérleti darabjában. Kísérleti, mert megpróbálja a zenét tánc által megjeleníteni, ugyanakkor interaktív módon buzdítja a zenész-dobost a szokatlan, rendhagyó módon való játékra. Ez a folyamatos párbeszéd az érzelem és élményskála legkülönbözőbb pontjait megmozgatva képezi a darab vezérfonalát.

Folyékony, fegyelmezett, könnyedén áramló, ugyanakkor pontos és kemény. Még lehetne sorolni hasonló ellentmondásos, de a profi munkát körülíró kifejezéseket.Russell Maliphant megmutatta, hogyan lehet táncelőadással gyönyörködtetni, mindenféle mögöttes tartalmat félretéve magáért a látványért szeretni, csodálni, élvezni egy darabot. A három önálló előadás egy színes, érzékeny, izgalmas egésszé állt össze, kihívásra kényszerítve a finom érzékeket, nem az elgondolkodtatást célozva meg, hanem, a szabadon lebegő figyelemre hatva varázsolva el a nézőt.

Az emberpróbálóan nehéz, látványos, süvítő iramú koreográfia bebizonyította, hogy a Zenon "emberanyagából" értő kéz igenis feledhetetlent képes kihozni. Curran, azon túl, hogy remekművet hozott a minnesotaiaknak, személyüket, tudásukat, figurájukat és értőn, érzékenyen vette kézbe. A Coda című előadásban felépített személyiségekkel, tulajdonságokkal, jellegzetességekkel találkozunk. A bravúros pillanatoknak színük és szaguk van, a táncosok nem végrehajtók, hanem egy történet szereplői, felcserélhetetlen, egyénített figurák. Curran darabja látványossággal, szenvedéllyel szolgál, jó értelemben "népszerű" munka, mely bizonyos mélységeket is láttat.

Testvíziók. Hol szépek, hol csúnyák, hol szenvedélyesek, hol közömbösek. Nem tudják, mi a cél, így csak kísérletezgetnek. Belemegyünk mi is, ha nem is mélyedünk el teljesen, odaadó figyelemmel, kíváncsisággal vagyunk jelen. Meztelen, "vegyes" fenekek köszöntenek minket a kezdőképben: személytelen testek ezek, nem tudjuk melyikhez milyen arc, karakter tartozik. Az egyetlen ismerős a koreográfus, Zambriczky Ádám távolba meredő üveges tekintete. Nem is jutunk tovább, vagyis már csak fekete alsóneműkbe burkolva szembesülünk a többi táncossal: Gresó Nikolettával, Böröczffy-Farkas Boglárkával, Gergye Krisztiánnal és Gergely Attilával.