A magyar táncművészeti és táncszínházi élet online magazinja.

Manapság, a hűvös intellektus és a visszafogott érzelmek uralkodó színpadi divatja között, meglehetősen szokatlan a lírai és kavargó érzelmekkel teli hangütés. Szinte megható a dac, ahogy a GoBe Társulat új előadásából mégis bőségesen árad a sóvárgás. Az alkotók szabadjára engedik az érzéseiket, szenvedélyes és buja erotikával teli táncszínházban ábrándoznak a vágyról alig egy óra terjedelemben.

Meghökkentő szembesülni vele: a brit-bengáli koreográfus-csillag, Akram Khan immár negyedszerre Budapesten járt társulatának most látott előadása gyakran nehézkessé válik, benne – afféle légbuborékként – jelentéktelennek, avíttasnak érezhető részletekkel találkozunk. A korábban, valahány alkalommal (2002 - Kaash, 2005 – MA, 2009 – Bahok) lendületével, pörgésével, szilajságával tüntető koreográfusi felfogás – bár a most látott műben nagyszerű, magával ragadó jelenetek sorát látni – mintha megfáradt volna, amint új ösvényeket keresve, távolodni látszik a szikrázó feltűnést keltő kortárs-kathak világától.

A RubberbandDance koreográfusa nem akart korszakalkotó előadást létrehozni, nem keresett feldolgozatlan témát, nem akart többnek látszani, mint ami, és éppen ezért nem vált erőltetetten művészivé sem. A Magyarországon először bemutatkozó koreográfus, Victor Quijada köznyelvi egyszerűséggel szól nő és férfi viszonyokról, munkáját túlbeszélés vádja nem érheti. Lényegre törő, összeszedett és szórakoztató.

A cím látszólag kijelentés, melynek pont van bár a végén, mégis mintha csonka, kiegészítendő mondat lenne, a tárgy ugyanis hiányzik. Mit tudjátok ti, amit én tudok, mit tudjátok ti mi az a szerelem, szenvedés, tánc, művészet stb.., mit tudjátok ti, mi volt az a ….ha csak az előadás kontextusánál maradunk, akkor is végtelenül sokféleképpen  bővíthetnénk ezt a mondatot. Talán várjuk is, hogy a verbálisan felvázolt hiányt a koreográfia nonverbálisan töltse ki.

Sokévente egyszer kapja azon magát az ember, egy-egy előadás végén: még nézte volna kicsit. Az Artus – Goda Gábor Társulata Bábel című produkciója ezzel az érzéssel kínálja meg nézőjét: az ember fejében-szívében egyszerre van jelen a jó további élvezetére irányuló vágy, s némi hiányérzet. Az amerikai-magyar koprodukcióban (koreográfus: Scott Wells, rendező: Goda Gábor) készült előadás amúgy szinte tökéletesen szervül az Artus-darabok sűrűn, nemes anyagból szőtt szövetébe.

A koreográfus formájában és eszköztárában hangsúlyosan némafilmesre vett darabjában az általa formált vámpír alakja sokkal inkább idézi fel Friedrich Wilhelm Murnau szörnyszülött Nosferatuját, mint a műfaj zsánerfilmjeinek elegáns gyilkosát. Fehér Ferenc eredeti hangon képes megszólaltatni magát Draculát, de jóval bizonytalanabbul beszél arról, mit gondol a vámpírság mítoszáról.

Harmadik alkalommal járt Budapesten a világ egyik legismertebb – mára mondhatjuk: kultikus – táncegyüttese, mely alapítója halálát követően is a haladás, az újdonság, a teremtőerő emblematikus műhelye maradt: őrizve a frissen lezárult életművet, teljes bizonyossággal a folytatást illetően és körültekintőn fontolgatva a jövő lehetőségeit.

Az Inferno című közös estjük alkalmával Roberto Galvan és Juronics Tamás koreográfusok a pokolba vezető út lépcsőin lépdelve haladnak Liszt, Dante és Vergilius nyomát követve az Alvilág felé. A nagy mesterek útját végigjárva a tisztítótűz után azonban nem találnak Mennyországot, nekünk pedig le kell mondanunk a katartikus megtisztulásról.

Az Amerikában élő kínai művész-polihisztor Shen Wei munkásságára a 2008-as Táncfórum keretében csodálkozhattunk rá első ízben mi, magyarok. Az akkori est (mely a mostanihoz hasonlóan két tételes volt) igencsak magasra tette a lécet: hogy a táncalkotó a látványvilág megteremtésében hallatlanul erős, azt még azok is elismerték, akik a mozgásvilágot nem tartották annyira kiemelkedőnek.

Évekkel ezelőtt már kaptunk ízelítőt Shen Wei világából. Akkor is a Nemzeti Táncszínház menedzselésében érkezett hozzánk a kínai származású, de zömmel az Egyesült Államokban élő-alkotó művész érzékeny, artisztikus és rendkívüli gazdagságú táncművészete. Bár már nem hat a felfedezés lenyűgöző erejével, hisz ismerjük már a finom, elegáns és lényegre törő mozgáskészletet, de nagyfokú izgalmat ígér az egy estébe sűrített két darab részletgazdagsága, alkotói gondolatvilága.