A magyar táncművészeti és táncszínházi élet online magazinja.
Hét szegény legény, egy közös úticél: a távoli Amerika, a szabadság és egyenlőség hazája, a kontinens, ahol az álmok valóra válnak. Vagy mégsem. A Tántorgók története egy csapat magyar betyárról, kitántorgóról, azaz hunkyról mesél, akik hajóra szállnak, és szerencsét próbálnak az Új Hazában; export legények. Kesernyés vígballadájuk hagyományos néptáncra írt, mégis a musicalek világát idézi. Szokatlan keresztezés ez, mellyel a Fitos Dezső Társulat hibrid műfajt teremt.

Óramű precizitása, a mozgás emelkedett szépsége, (szinte szigorú) okossága és valami finom groteszk: e három összetevő határozza meg a legendás Rosas előadását, melynek további, jelentős rangot adott a tény, hogy a kétszereplős est egyik előadója maga az alkotó, az európai modern tánc nagyasszonya, Anne Teresa De Keersmaeker volt.

Katona Gábor rejtélyes címet  - Pyramidon - választott meglehetősen filozófikus alapokra helyezett koncepciójához. Az ajánló soraiból nehéz kiolvasni az alkotó szándékát, azt hogy műve létrehozása közben mi inspirálta, motiválta; hogyan kíván (egyáltalán kíván-e) dialógusba lépni nézőivel vagy pusztán gondolatainak egyfajta rendszertelen rendszerét szeretné formába önteni a tánc nyelvének segítségével - egy tanúként jelenlévő közönség előtt vagy akár anélkül.

Habkönnyű, puha lágyság a naivitás ártatlan kiskertjében, egy csepp kacérkodás, leheletnyi báj, humor és (ön)irónia; körülbelül e néhány szóval keretezhető a Gangaray Dance Company legújabb előadása, a Mein kleiner Blumengarten. Önfeledt kikapcsolódást, kellemes szórakozást ígér a koreográfia, mely amolyan örömtáncként definiálható. Egy előadás, melyben saját rendezője kedvét lelheti. Instant tánc ez, melyről hisszük, kinyitja szirmait.

Idegennyelvűségüknél fogva többnyire magyarázatot igényelnek a kortárs táncelőadások címei. Frenák március 30-án bemutatott darabjának magyar nyelvű változata szűzhártya lehetne, ami valóban furcsábban cseng, mint az angol szó, a kontextusba helyezéshez azonban nem árt ismerni, sőt érdemes egy kis etymológiai kutatást is végezni, mert így megtudhatjuk azt is, hogy a latin eredő Hymenaiosz, görög istennek a neve, aki azon kívül, hogy a házasság isteneként tartották számon, Dionüszosz fia volt, vagyis helyén való minden olyan utalás, ami a mámor, a nász, a színház, vagy a tragédia születésével hozható összefüggésbe.

Egyetlen, markánsabb elemmel díszített, letisztult térben játssza három tételes bemutató előadását a Duna Művészegyüttes. A szikár látvány és Lendvai Károly gyönyörű, sokszínű fényterve összefogta és megkülönböztette tételeket három meghívott, női koreográfus alkotta a társulat számára.

Klasszikus táncest. A színlapot böngészve ugorhat be ez a mára megkopott, megporosodott, elcsépelt kifejezés. A Szegedi Kortárs Balett estjén azonban három friss táncetűd kerül színre, amelyek a női bosszúvágyat elemzik, ókori görög szerzők tragikus sorsú asszonyainak motívumaira alapozva. Élektra, Médeia és a kevésbé ismert Trakhiszi nőkből Déaineira tragikuma elevenedik meg budapesti bemutatójukon a Nemzeti Táncszínházban.

Manapság, a hűvös intellektus és a visszafogott érzelmek uralkodó színpadi divatja között, meglehetősen szokatlan a lírai és kavargó érzelmekkel teli hangütés. Szinte megható a dac, ahogy a GoBe Társulat új előadásából mégis bőségesen árad a sóvárgás. Az alkotók szabadjára engedik az érzéseiket, szenvedélyes és buja erotikával teli táncszínházban ábrándoznak a vágyról alig egy óra terjedelemben.

Meghökkentő szembesülni vele: a brit-bengáli koreográfus-csillag, Akram Khan immár negyedszerre Budapesten járt társulatának most látott előadása gyakran nehézkessé válik, benne – afféle légbuborékként – jelentéktelennek, avíttasnak érezhető részletekkel találkozunk. A korábban, valahány alkalommal (2002 - Kaash, 2005 – MA, 2009 – Bahok) lendületével, pörgésével, szilajságával tüntető koreográfusi felfogás – bár a most látott műben nagyszerű, magával ragadó jelenetek sorát látni – mintha megfáradt volna, amint új ösvényeket keresve, távolodni látszik a szikrázó feltűnést keltő kortárs-kathak világától.

A RubberbandDance koreográfusa nem akart korszakalkotó előadást létrehozni, nem keresett feldolgozatlan témát, nem akart többnek látszani, mint ami, és éppen ezért nem vált erőltetetten művészivé sem. A Magyarországon először bemutatkozó koreográfus, Victor Quijada köznyelvi egyszerűséggel szól nő és férfi viszonyokról, munkáját túlbeszélés vádja nem érheti. Lényegre törő, összeszedett és szórakoztató.