A magyar táncművészeti és táncszínházi élet online magazinja.

Nézőpontokat váltogató, grandiózus „tájleírást” olvashatunk a TranzDanz legújabb előadásának ismertetőjében. Kovács Gerzson Péter, a társulat koreográfusa mestere az izgalmas, talányos, messzi végpontokat sokrétű intellektussal összekötő szövegeknek. Ami megkülönbözteti őt olyan alkotók sorától, akik szintén jól forgatott tollal keltik fel érdeklődésünket színpadi művük felé, az az, hogy ő a felvezetésben megfogalmazottakat nem csupán megmutatja és beváltja, de bőven túl, tovább is visz, lök, hív, csalogat, ránt…

Olyan színházban voltam, ahol minden erőltetés nélkül, kötetlenül és derűsen már a büfés is része a „szet”-nek, sőt már én is, amikor megveszem a kávémat előadás előtt, mert szinte észre sem veszem, ahogy elvegyültek beszélgetni a köröttem is várakozó (jelen pillanatban 13 éves) nézők között olyan felnőttek, akik néhány perc múlva majd a színpadon állnak.

Három, a tipográfia sugalma szerint egyenrangú alkotó nevét olvashatjuk Lucinda Childs újrajátszott klasszikusának, az Available Light-nak színlapján, 2015 őszén, St. Pöltenben. A XX. századi tánc egyik fontos újítójáé mellett (abc-rendben) John Adams zeneszerző és Frank O. Gehry építész neve is ott áll a cím fölött.

Harmadszorra jár nálunk: Saburo Teshigawara és folyamatosan alakuló társulata – voltaképp, szinte: alapítója álneve – a Karas először 1991-ben tette tiszteletét Budapesten. „A japán tánckultúra új üstököse, a nyugati technikák bátor ötvöse!” – hirdette róla a Tánc ’91 Fesztivál ingatagul költői szalagcíme a Petőfi Csarnok izgalmas, hőskori fesztiválján. Az 1953-ban született Teshigawara ekkor már harmincas évei végén járt, így – könnyű fejszámolással rájöhetünk – már ekkor sem volt kifejezetten a megszokott üstökösi korban: kortárs táncosi pályája fontos előzmények után, viszonylag későn indult el.

Pina Bausch utolsó műve, dacára a ténynek, hogy bemutatójára mindössze két héttel a világhírű koreográfus halála előtt került sor, nem nevezhető búcsúalkotásnak. A „chilei darabot” azonban lehetetlen nem úgy nézni, hogy az ember agyában, szívében ne dörömböljön minden pillanatban a mű bemutatása körülményeinek, alkotója váratlan halálának története, az, hogy általa a modern európai színházművészet egyik legbámulatosabb életműve zárult le hirtelen.

Alsó-Ausztria tartomány székvárosa, a Bécstől alig hatvan kilométerre fekvő St. Pölten vezetése az 1990-es évek közepén vett egy nagy levegőt és, – hogy korszerűen fogalmazzunk – újrapozícionálta magát az ország kulturális életében. 1997-ben megnyitotta kapuit az új városközpont legfontosabb intézménye, a Festspielhaus, majd a következő néhány évben a Landesmuseum, aztán, a szomszédjukban a tartomány és a város látványos, szolidan futurisztikus adminisztrációs negyede. 

Egy évtizeden át jóformán nem táncolt, nem koreografált itthon Mészáros Máté, a flamand Wim Vandekeybus társulata, az Ultima Vez tagja. A legendás együttessel lépett fel hosszú idő után újból itt, majd az elmúlt években több felkérésnek is eleget téve, önálló munkáival is jelentkezett. Legújabb produkcióját külföldön már tapasztalt és bizonyított magyar kortársaival készítette el.

Duda Éva nemcsak a táncosait, de – szokás szerint – a nézőket is jól megizzasztotta. A Budapest Táncfesztiválra készített, Nemzeti Táncszínház közreműködésével létrehozott Flashback – Egy kiállítás képei című előadásában jóllehet ezúttal sem kívánja, hogy a kényelmes, vörös fotelból feltápászkodjanak, vagy éppen feszengve pár csacsi mondatot elmorzsoljanak; viszont számít a közönség aktív, minden porcikáját, minden izmát és idegszálát megfeszítő figyelmére. Számít a közreműködésre.

Az elmúlt négy évtized egyik legnagyobb hatású táncalkotója az 1947-ben, Prágában született, s a Holland Táncszínház, az NDT élén, művészeti vezetőként közel negyed századot (1975-1999) eltöltött Jiří Kylián. A koreográfus tizenöt éve vált meg posztjától, s 2009-ben hozta létre utolsó, a holland társulatnak – búcsúzásul – szánt alkotását (Mémories d’Oubliettes). A Budapest Táncfesztivál programjában vadonatúj, mindössze hét hónapja bemutatott alkotását láthatta a hazai közönség.

Az Ego trip mint cím, kissé olyan, mintha Karinthy Utazás a koponyám körüljének angol parafrázisa lenne. Tulajdonképpen, ha az előadás humorát, játékosságát és szarkazmusát vesszük figyelembe, nem is áll olyan távol egymástól a két mű világa. Ami azonban a tematikát illeti, amit Réti Anna és Ido Batash választ, nem mondható könnyen feldolgozhatónak. Ha érdemben szeretnénk az egóról szólni a pszichoanalízis nagy atyján, Freudon kívül Descartesra, Sartre-ra és Husserlre lehet hivatkoznunk.